Handó Péter: Imádat

Különben jól vagyok. Bár néha az a gyanúm, voltam már jobban is. Csak nem emlékszem rá, mikor és mennyivel. Szerencse vagy szerencsétlenség(?) – másoknak sem jut más az eszükbe rólam, mint ez az állapot. Mindig ilyennek láttak. Ilyen különösen jól levőnek. Ez megnyugtató. Legalábbis számomra. Ha emlékeznék, talán elszomorodnék. Ha emlékeztetnének, még inkább. Így vagyok tökéletes. Akire lehet nézni. Akár hétköznap is, hogy a pórnép ne essen ki a gyakorlatból.
No – mondom magamban, alig észlelhetőn, amikor végigmegyek a főutcán –, engem lessetek ki, ha két lábon járó harmóniát akartok látni! Olyan belül–kívül rendet mutatót, aki méltán hordhatná fent az orrát, de nem, csak szerényen vonul. Ha nem is éppen szemlesütve, falhoz lapulva, meghunyászkodva. Mert van ám tartásom. Egészen irigylésre méltó. Az arcotokra van írva a nyílt titok.
Alig lépek kettőt, már hallom is, amint összesúgtok a hátam mögött, hogy kellememet dicsérjétek. Ez aztán daliás ember! – ájuldoztok. Különösen a nők. Ők nagyon rosszul szoktak lenni, amikor – a figyelmemet velük nem megosztva – elvonulok mellettük. Fölkínálkozásuknak nem engedek, nehogy zavart keltsenek a tökéletességemben, lehúzzanak a porba. Merthogy minden baj forrása a nő. Ádám se magától harapott az almába, ezt tudjuk ősidők óta. Ő még képtelen volt ellenállni. Rólam vehetett volna példát, csak meg se próbálta az időutazást, nem látott a jövőbe, meg mást sem akart, mint Évát. Azt hitte, jól van, ha Éva van, vele van. A világ így kerek, az ember meg benne így tökéletes. A tökéletlen hogy bevette! Nem gondolt és nem nézett magára.
A tükör minden pillanatban fontos. Simának ábrázolja az arcom, rendezettnek a vonásaim. És folyton mosolyt küld felém a tükröződésem. Az, aki vagyok. Csak néha egy kicsit elbizonytalanít, hogy talán változom. Tegnap is pontosan ilyennek mutatkoztam? Nem volt egy kicsit lágyabb az összképem? Egy leheletnyit? Ami ripsz-ropszra fel sem tűnik, de hosszútávon mégis…
Ez elborzasztóan komoly dolog. Nem akarok egy öregistenre hasonlítani! Csakis fiatalra! Még mit nem tenne velem az idő! Beráncosodjak, mint az aszalt szilva? Hogy nézhetnék így a tükörképem szemébe? Talán még csúfot is űzne belőlem. Éppen belőlem, aki ennyire üdén, kiegyensúlyozottan és jól vagyok. Szemlátomást…

Handó Péter legutóbb a Szöveten: