Nem jó nagyon vágyakozni, tervezni, nem olyan idők ezek, nem olyan ország. Ha mégis mérlegelem, milyen ambíciókat merjek magamban bontakozni hagyni, a legmerészebb válaszom ennyi: versek. Verseket írni. Verseket, amik a megírásuk után hónapokkal, évekkel is tetszenek még, bár lehet, hogy kicsit másképpen, mint a megírásuk csendesen eksztatikus állapotában. Verseket, amiket mások másként értenek, többen többféleképpen, annyira, hogy az egyik szerkesztő leszólja, amikor köszönettel nem kéri, a másik lelkesen fogadja, és közli, az első adandó alkalommal. Ha lehet, utóbbi legyen az, akit kettőjük közül többre tartok költőként. Verseket írni, ironikus távolból figyelve a langyos vízben vígadó ízlésközösségek, esztétikai kánonok hazabeszélő kényelmes semmitmondását, a vízen a modernista légbuborékok utórezgéseit, mert a rossz példa a legjobb példa: csak ilyet ne, ne ilyen halált, ne az unalomba, mi ez a szag. Nem, nem ezért merész vágy ez, nem hősi póz, a pontleszaromhoz nem kell bátorság; azért merész, mert távlat kell hozzá, kívüllét, a napi kisstílen kívülre hangoltság, az élelmiszer-infláció a szerelmes ember szemével.
Ehhez vagy bölcsnek kell lenni, vagy szerencsésnek, olyannak látni az életet, mint amilyen az élet nem tud, vagy nem akar lenni, tehát szépnek és elbírhatónak, érdemesnek. Egy-két negyedórára, szabadságszerelem, csalásnélkülkönnyedén, miközben friss, kapzsi gőg nyüzsög, dühödt kufárhad / házal, hazáz. Az a pár önazonos arc sorban kihal, most KAF is, marad a resztli, a magukat jól adminisztráló közepesek, mintha megállt volna az idő, „szekértáborok”, tülekedés, plakátragasztóknak jutalomállás, rendszereken átívelő színvonaltalanság, végül már szinte nekik van igazuk, annyian vannak, hát demokrácia van, végül is. Mindenhol olyan, amilyen az istenadta
Az együttműködés helyett a könyöklés, az összetartás helyett a kihasználás, az emberszámba vétel helyett a narcisztikus fölékerekedés is meg tudja adni egy társadalom karakterét. A magyar társadalom karaktere az őszinteség: az uralkodó értékek, attitűdök, emberi viszonyok őszinték; őszintén önzők és földhözragadtak. Hányásszagú önsajnálat és világfájdalom, egy ország, akit nem szeretett az anyukája. Kincsesbánya a kulturális antropológia és az értékszociológiai kutatások számára: a társadalmi kohézió és a közösségi érzés születése vagy hiánya olyan elméleti kérdés, amely szorosan összefügg az ideológia és a hatalom működésével, ez utat nyit a résztvevő megfigyelő módszer bevezetéséhez a társadalomfilozófia, politikaelmélet területére, ha a versíráshoz egy idő után nem is csinál kedvet. A viccet félretéve, az irodalom helyzetét perspektivikusnak érzékelem. Az olvasmányos regényekben és az egyféleképpen érthető versekben utazó kiadók ápolják a kultúrát, az úri közönség
köszöni, jól van, a zenekar játszik.
Bene Adrián legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?