Pusztaság, meleg szellő, verőfény, szürke homokban lábnyomok. Ösvényt keres, de a horizont alacsony. A levegő száraz, a Nap vakít. Elfojtják a hangot a fények. Az égboltra tekint, onnan kér segítséget. Néma madarak gyér raja villan, felhő sincs már az égen. Testét faggatja még, hátha ott lakik a Lélek. Lábai alatt meleg homok, lomha szél dörzsöli arcát. A horizont alacsony: nem látni ösvényt - hát egyre csak lefelé tekint. Nézi, nézi a száraz homokszemcséket. Könnyű mind, mint a teste. Ebben a látványban fog feloldódni végül, enyészpont, mélység és magasság nélkül. Szürke vászna lesz mindene. Most szemcséket lát. Ő is szemcse lesz.
Támba Renátó verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?