Aranyi László: Torture chamber (Visual haiku); Minek a mankó (Jegyzet)
Minek a mankó, járókeret, kerekesszék annak, aki tud járni?
Ha a törvények, szabályok, konvenciók, hibás beidegződések szerinti „jogkövető magatartást” tanúsítunk, örök börtönre ítéltük magunkat. (Távozhatnánk, nincs börtönőr, csak a bejárat fölé kiírták: „A cellát elhagyni tilos!”) Ráadásul mindig a Nagy Törvényszegők, szembenállók, a Luciferek, Káinok a fejlődés hordozói, nélkülük a kőkorszakban élnénk. Vagy odáig sem jutottunk volna, s most is a fákon makognánk.
Aranyi László: Torture chamber (visual haiku)
Mindez a haiku műfajáról jutott eszembe… (Mert nem versforma: műfaj!) Legtöbben úgy vélik, 17 szótag + három sor. Ami ennek a kritériumnak megfelel, elfogadható… A modern angol nyelvű haikuk többsége eltér ettől. Ezra Pound közismert remekműve, az „In Station of the Metro” („The apparition of these faces in the crowd; / Petals on a wet, black bough.”) az irodalomtörténet szerint csak „haiku-szerű”, Bertók Lászlóét („Ribiszke, egres, / málna, barack, szamóca, /a mai vers ez”) viszont haikunak tartják…
A Zen szellemisége nélkül nincs haiku! Lehet akár két sor, vagy négy, a szótagszám is eltérhet a hagyományostól, ha hiányzik a szatori, a lelki villámcsapás-élmény ígérete, a mű rossz… A haiku nagyra nőtt bokrának érdekes elágazásai: a haibun („kibontott”, prózai része is van), a senryū (névadója Karai Senryū a 18. századból), amely általában keserű abszurd („„elkapom / látom a rablót / a fiam”), s a vizuális elemmel kiegészülő haiga. (Ami azt illeti, én maradok a „visual haiku” elnevezésnél…)
Az alkotói szabadság többek között folyamatos éberség. Figyeljünk a külvilág legapróbb rezdüléseire is! Hogy ne járjunk úgy, akár a lúzer betörő: kísértetiesen hosszú idegig bűvöli a zárat sperhakni-készletével. Pedig nyitva a kapu… Végül egy üres házba jut. S abból már elhordtak mindent, akik megelőzték…
Aranyi László legutóbb a Szöveten:
