Ferber Katalin: Siker

Kiki, aki az egyetemi könyvtár halljában áll és paprikavörös az arca.

A könyvtár vezetője halkan (majdnem sziszegve) közli vele, hogy nem iratkozhat be a könyvtárba, mert nincsen hozzá meg a megfelelő igazolványa.

A harmadik szereplője e drámai jelenetnek az egyik ott dolgozó tanár, aki követeli, hogy ajánlását, és személyes jótállását Kikiért vegyék komolyan, Kikinek szüksége van néhány könyvre.

A könyvtár vezetője „lehalkítja” az egyetemi tanárt, aki ettől ingerült lesz.

– Ne kiabáljon, ez egy könyvtár, mondja neki az igazgató, tettetve, hogy nem ismeri őt.

– Nem kiabálok, könyvtárjegyet akarok a diákomnak.

– Nem kaphat, mert se bankkártyája, se egyéb hivatalos irata nincs, amivel beiratkozhatna.

A tanár nem Kiki elutasítása miatt dühös.

Eszébe jut, hányszor, milyen sziszegve utasították őt is el számos helyen, egyszerűen azért, mert ő más (értsd: külföldi).

Kikinek kikölcsönzi a szükséges könyveket, s miközben visszamennek a tanszékre, a tanár majdnem dadogva kérdi, hogy miért nem mondta meg Kiki neki, hogy az egyetemen millió dologban nem vehet részt, mert nincsenek hivatalos iratai, így bankkártyája sincs.

-Tanárnő, engem mindenhol az apám miatt büntetnek meg. Sikkasztott, börtönben volt, s azóta eltűnt,  én a hugommal együtt ugyanúgy nem tudom, hogy hol van, mint anyám.

A tanár türelmesen hallgatja, és rádöbben, hogy Kiki és az anyja egyaránt így bűnhődik a férfi bűncselekménye miatt.

Elszégyelli magát, valamiféle bocsánatkérést dadog, Kiki elneveti magát, legyint, és megköszöni a kölcsönzött könyveket.

A tanárnak este eszébe jut, amikor Kiki visszaérkezett fél év után Párizsból, s olyan franciás volt. Azóta már majdnem visszavedlett japánná, csinos, kedvesarcú, helyes fiatal lány.

Kiki lassan megnyílik, s elmondja, hogy apja évekig börtönben volt. Többszörös sikkasztás, csalás. Anyja egyedül nevelte őt és a hugát, ápolónő egy kórházban. (Három műszak.)

Mindez egy olyan országban zajlik, ahol egyetlen rokon, családtag bűncselekménye a többieket a majdnem semmibe taszítja. Könyörtelenül, kérlelhetetlenül. Van, akinek emiatt messzire kell költöznie, van, aki élete végéig „kárpótlást” fizet hozzátartozója bűncselekménye miatt a sértettnek, de mindezt nem írja elő egyetlen jogszabály sem.

Nem a jog szabályoz, hanem a közösségek.

Kiki tehát a maga módján kiközösített, pária. Barátai sincsenek, mint később elmondja, fiúk néha mellé szegődnek, de amint kiderül a „folt”, faképnél hagyják magyarázat nélkül.

Kiki jelentkezik a speciális szemináriumra, és gyorsan kiderül, hiába a párizsi egyetem, hiába az is, hogy már harmadéves, alapvető dolgokat nem tud, sőt, még soha nem is hallott ezekről.

Olvasmányait sem írásban, sem szóban nem tudja összefoglalni. Tikkel, nyilvánvaló hogy rendkívül frusztrált, csoporttársai persze nem tudják ennek okát.

A tanár fogadóóráira jár, alapdolgokat tanul, de így sem sikerül a félévi vizsgája.

Kiki eltűnik, s két évvel később bukkan fel.

A tanár akkor már Berlinben él, de Kiki oda is követi.

Éjjel kettőkor állít be egyetlen hátizsákkal.

Nem zavarja hogy az ágyból ugrasztja ki a tanárt és a férjét.

Egy másik, helybeli diák ad neki néhány napra szállást a saját lakásában.

Kiki három napot tölt Berlinben, a tanár, hasonló termetű és alkatú lévén, rengeteg ruhát és cipőt ajándékoz neki.

Fél évvel később Kiki már Németország egyik egyetemén van.

Nem ír a tanárnak, felesleges, hiszen új környezetében már nem számít apja priusza, mint ahogy az sem, hogy semmiről sem tud semmit.

Áldozat ő, s ezt mindenkin, mindenhol behajtja. Pontosabban apja börtönbüntetése miatti hátrányait hajtja be – ártatlanokon.

Minndenki megsajnálja, mindenki hisz neki, s ő már rutinosan használ mindenkit és minden olyat, amit ő nem tanult meg soha.

Folyamatosan szerepet játszik, mégpedig az áldozatét, úgy facsar ki bárkiből bármit, mintha egy rothadás előtti citromot tartana a kezében.

Ember nincs, aki visszautasítaná.

Ledoktorál Berlinben.

Előtte egyszer ír volt tanárának, kéri, hogy írjon neki ajánlásokat, segítsen neki a tudományos munkájában. A tanár érzi, hogy kivételesen nem az ő szakmai, pedagógiai tudására van szüksége Kikinek, hanem a tanár nevére. Ezért udvariasan, sok szerencsét kíván neki, és végleg elbúcsúzik tőle. (Nem írja meg neki, hogy az ő neve már nem segíti Kiki sikereit.)

Néhány hónappal később egy tudományos weboldalon látja Kiki önéletrajzát, amelyben felsorolja Tokiót, Párizst és Berlint.

Hazatért, egy vidéki egyetem tanársegédje.

A tanár elgondolkozik, és azt kérdezi magától: mit tanít Kiki?

Ami azonban ennél is fontosabb, megválaszolhatatlan kérdése, hogyan tanít?

Hitelkártyája, személyes okmányai biztosan rendben vannak.

Nyolc évet kellett eltöltenie külföldön, hogy végleg (?) megszabaduljon a stigmától.

A tanár megkönnyebbül, de nem tud szabadulni emlékeitől: Kiki a nyelveken kívül nemigen tanult semmit. Igyekezett másolni sokakat, imitálni kevesebbeket, felkarolandó gyenge embernek mutatnia magát, ami mindig a várt eredményt hozta.

Kiki sohasem tett különösebb erőfeszítést, mert tudta, hogy felesleges. A gyengeségében van ma is az ereje.

Berlin

Ferber Katalin prózája legutóbb a Szöveten: