Aranyi László: Piálni a prosztó is tud…
3 min readNyomasztó élmény egészségesen kórházba kerülni… Ráadásul úgy, rendkívül súlyos betegnek tartanak, csak te vagy meggyőződve arról, semmi bajod. S hiába próbálnád mondani, senki sem hisz neked. Mert kölyök vagy…
Egyszer én is jártam így…
Sohasem derült ki a valós ok, állítólag a BCG oltás váltott ki szokatlan bőrreakciót, s ebből arra következtettek, valószínű, TBC-s vagyok.Tehát bezsákoltak a tüdőbetegek közé…
Faterom kísért el. Egyik szomszédunk intézte a fuvart a városi patkányirtó brigád „foskeverőnek” hívott Nysa kisbuszával.
Ahogy odaértünk, átvett egy szikár, ősz hajú, apáca kinézetű nőszemély, akitől megtudtam, az ágyból kizárólag hugyozni, szarni kelhetek föl, mert mostantól fekvőbeteg vagyok. (Próbált mosolyogni, de a mosolyon átütött az alig leplezett sajnálat…)
„TBC-s ám az apátok fasza…”
De úgy döntöttem, hallgatok mégis. Kíváncsian vártam a folytatást. Azt azonnal felismertem, a kórterem lakói egytől-egyig élőhalottak, hús-vér mivoltuktól megválni készülő fantomok; alig akadt közöttük olyan, akinek alakját érdemes lett volna később felidézni. Egyikük a „Vicsorító Hólyag”, másik meg „Ignác”, a nagy egérfogó… Aki egyszer elkapta az ágyaink között rohangáló egeret… Hosszú költeményt kreáltam a história megörökítésére, „Ignác” egérfogással kezdte, de később komoly gaztettek száradtak lelkén, végül az akasztófára jutott. A vers rendkívül plasztikus csúcspontjaként az ítéletvégrehajtó segédje kirúgta lába alól a sámlit, a halálraítélt nyakára hurkolt kötél pedig megfeszült… Felolvastam neki. Kényszeredetten, krákogva röhögött.
Időnként felbukkant a fodrász. Hogy mindenki úgy nézzen ki, akár egy baka az első világháborúból. Valóságos közelharcot vívtam vele. Aztán a legközelebbi látogatás idején anyámmal egyeztetett, s a „Beatles-frizura” maradhatott. Hányinger volt a felnőttek tájékozatlansága, előfordult, a Samu nevű, iszonyúan bunkó rendőr „meglátogatott” egy hosszú hajú „huligánt”, s a szoba falán látható „Rolling Stones” feliratról azt gondolta, annyit jelent: „ne dolgozz”… A kor hippi-szterotípiái: piszkosak, mosdatlanok, munkakerülők. Beatles akkor már kissé elnyűtt, az Iron Butterflytól az In-A-Gadda-Da-Vida … jelentette az új dimenziót. (Nem a magyar rádiót szoktam hallgatni, onnét rendszerint csak bóvli jött akkortájt…)
S haragudtam szüleimre. Ötvenhat telén távozni készültek ebből az országból. Lakás, munka várt rájuk. Jól beszéltek németül. Végül mégis maradtak. Ugyan, miért? Ha elindulnak, én már ott születek. Így pedig mi jutott osztályrészemül? Lennon helyett Lenin… Fasza…
Az osztályon a betegeket verték. Pontosabban, délutánonként három órakor pofonra jelentkezhetett, akit csintalanságon kaptak. Egy terebélyes seggű, trabális ápolónő volt a főpofozó. A többiek is mélységesen utálták, csak úgy nevezték, nyilván korábbi foglalkozására utaló módon: „Kereskedő”…
Mázsás maflásaiért naponta négyen-öten álltak sorba. Tüdőbajos gyerekek…
Mindig megúsztam… Kedves, alkalmazkodó, beilleszkedő tudok lenni, a devianciák a fegyelmezettség cukormáza mögött rejtőznek, azokkal is végtelenül udvarias vagyok, akiket gyűlölök.
Egyszer a szemetesből kihalásztam egy összegyűrt Füles hetilap maradványát, abból az alábbi gyöngyszem… (Keleti példázat amúgy…)
Három kóborló a bezárt városkapuhoz érkezik. Egyik pálinkás butykost ragad, a másik ópiumot szív, a harmadik meg hasist. Egy idő után a pálinkaivó megszólal:
– Törjük be a kaput!
(Megjegyezném, már tizenegy esztendősen akadt néhány bortól kótyagos élményem… De piálni a prosztó is tud… Mindig irtóztam a józanoktól. Azok idióták…)
Aki ópiummámorba merült, csitítja:
– Aludjunk inkább… Majd reggel…
Aki hasist szív, csodálkozva néz rájuk:
– Semmi gond. Átbújunk a kulcslyukon!
Ez tényleg Csoda! Akkor a hasis Istenné tesz…A végtelenül kicsivé, vagy naggyá változás képessége… Ami Jézusnak sem sikerült volna… Ő csak egy bohóc…
Ha akkor bárki azt kérdezte volna tőlem: „mi akarok lenni, ha felnövök”, azt válaszolom: „természetesen hasisszívó”…
