Handó Péter: Szellemgyári és -közeli esetek (5.)

Sugár Tódorné mindenkit megelőzve érkezett reggel a munkahelyére. Ugyan nem érezte magát vétkesnek az előző napi események miatt, de a gyanú árnyékának rávetülését annál inkább fájlalta. Korai kelésével ezt a beárnyékolódást kívánta orvosolni. Utána akart járni, mi volt a kiváltó oka az előző nap bekövetkezett szellemgyár és -közszolgáltatói katasztrófának, kiben kell keresni a valódi tettest. Egész éjjel álmatlanul vergődött a hideg verejtékkel öntözött dunyhája alatt, annyira nyugtalanította az eset. Ártatlan volt, de mégis… Sejthette ezt valaki? Azonnal ráterelődött a figyelem, mintha… A kollégák körében dívó rosszindulat rögvest megmutathatta a valódi arcát, rajta köszörülhette a torkát, csattogtathatta a fogát. Még Vincellér Pista is őt gyanúsította. A pimasz szépfiú… Hah, ha egyszer másképp alakult volna… – sóhajtozott és őrlődött, hogy rajta verik el azt a port, amit belőle őrölnek. Ekkora kínszenvedést még az ellenségnek se…
Vergődésére még férje, a nála tíz évvel idősebb Sugár Tódor nyugalmazott mérőállomás-igazgató is felfigyelt. Pedig nejével kapcsolatosan minden efféléről már rég leszokott. Más meg soha nem jellemezte a házasságukat.
– Mi a baj, Vicus? – fordult az asszonya felé, idejekorán ledörzsölve a gyulladt szeme sarkába száradt csipát.
– Semmi különös – suttogta Tódorné. Kivárt, de látva, hogy a férje laposan pislogó kíváncsiságát ez nem elégítette ki, hozzáfűzte: – Megismétlődött. Ugyan nem én voltam, viszont engem gyanúsítanak. De csak a hátam mögött. Egyelőre. Nagyon tisztán éreztették velem.
– Szóljak az érdekedben? – nyilvánult meg a kitűnő és mérhetően mértéktelen kapcsolati tőkével rendelkező nyugállományú mindenható.
– Nem szükséges, holnap megoldom – s egy „jó éjt” puszit nyomott ásítozó embere homlokára. – Nyugodtan aludj!
– Rendben – rakta el magában a dolgot a legmegfelelőbb távoli helyre Sugár Tódor. Vicusának háttal fordult, és édesnek nem nevezhetően, ám zavartalanul jóízűen hortyogott tovább.
Vicus azonban minél mélyebben hatolt bele az éjszakába, annál sötétebbnek látta helyzetét. A kifelé út is csak a Nap számára, meg másoknak nyílt. Ott maradt abban a fénytelen gödörben, amit aggódásával ásott a pihegő lelkében. Fölötte meg nem az ég-, hanem a büntetés képe vált egyre tisztábbá. Ha minden így marad, rálapátolják a sarat, oszt hápoghatja a torkába csorgotton át a maga igazát.
Elnyűtten, szemhunyásnyit sem aludva kapaszkodott föl az ágyban, nyomta le az óra maga idejére váró csörgőjét, hadd szenderegjen még a hites ura háborítatlanul. Kávét sem főzött, hogy fölvegye a kellő fordulatszámot, meg kipucolja a beleiből az előző nap nyomán keletkezett salakot. Sietve öltözött. Az első menetrendszerinti járathoz iparkodott. Még a gyártósor karbantartóját is meg akarta előzni, aki műszakkezdés előtt mindig elvégzett néhány rutinvizsgálatot, hogy zökkenőmentesen folyhasson a szellemek előállítása. Minden kütyüt, mütyürkét, bigyót, és egyéb precíziós műszaki csodát átnézett, leellenőrzött, megvizsgált. Szerszámaival állított, igazított rajtuk. Köztudomásúlag olyan különleges szerszáma is volt, hogy a Szellemgyár és -közszolgáltató Kft. fiatalabb alkalmazottainak egy része – amelybe a férfiak, egészséges természetükből adódóan, nem sorolódtak be – különleges indíttatást érzett a gyakorlati alkalmazása tanulmányozására, legkivált a műhelypadon. Ebből következően a női öltözőben egymás gépzsíros szálkáktól gyulladt hátának kukkolása volt a kolleginák kedvenc elfoglaltsága, ami a későbbi kibeszéléseket alapozhatta és alapozta meg, már amennyiben szükségessé vált az efféle együtt gondolkodásra sarkalló kollegiális tett.
Sugár Tódornénak a munkahely sokat látott portása, a rejtvényfejtésben bajnokságokat nyerő Kocka Tivadar eredt a nyomába, amint elslisszolt az érkezők és távozók megfigyelésére rendelt fülkéje előtt. Az öltözők felé vivő folyosón érte utol a lépteit szaporázó Tódornét, hogy a korai érkezése és szokatlan sietsége oka felől érdeklődjön, s a keresztkérdéseivel falhoz állított delikvens mindent beismerő vallomásából kirakja, mi a szitu a rejtvénymező kérdéses sorában. Tódorné azonban nem jött zavarba, mutatta az óráját, hogy nála már idő van, munkakezdés, és hovatovább késedelem. Kamatostól. Aztán ő ámult el a legjobban a mutatók helyzetén. Nem akart hinni a szemének. De még Kocka Tivadarénak sem, ami pedig úgy hitt, mint a szemvízfolyás. Tódorné hatásosan játszotta az idejében megtévedt dolgozó szerepét. Ettől Kocka Tivadar feladványának minden mezőjébe neki megfelelő karakter került.
– Jól van, mással is megesik az ilyesmi. Már ne menjen haza! – simult el Kockában a föltöltött négyzetrács lényege. Megnyugodva tért vissza a birodalmát jelentő portásfülkébe, hogy elpakolja éjszakai foglalatoskodása kellékeit, tartozékait, eredményeit, kiszellőztesse a megsavanyodott levegőt, előkészítse a műszakkezdésre a terepet az aktuális tereprendezési terv alapján.
Sugár Tódorné ina egy pillanatra megremegett, így örvendve könnyű sikerének, és Kocka Tivadar hátulról látott széles és távolodó vállának. Túljutott az első akadályon – többet nem is kívánhatott a hajnal csöndjében. Egyelőre az sem izgatta, hogy korai érkezése miképpen lesz lejelentve. Az ebbéli meghallgattatása majd egy másik tészta lesz. Ez volt a hosszúmetélt, az meg a makaróni, szósszal leöntve. Esetleg csőtészta. Addig hengeresedik a történet, míg föl nem tálalja. És van elég idő, ki lehet főzni egészen puhára. Egy gyakorló háziasszony számára ez különösebb kihívást nem okozhat, ha a gondolatban lejátszott témánál marad és ott tartja az érdeklődőket (némi engedélyezett erőszak árán).
Gyorsan lepakolta a holmiját az öltözőszekrénye előtti padra és felsurrant az emeleti szellem-gyártósorhoz szimatolni. Lehajolt Kuftár szaktárs újonnan kijelölt helyénél – mert leginkább innen bűzlött neki valami –, benézett a futószalag alá, kereste a cáfolhatatlan tényállást illető bizonyítékot. Széles csípeje kettős dagadó holdja beragyogta a keleti ablakszárny felől érkező pirkadatot, s egészen elkápráztatta a lépcsőház álmatag homályából előlépő, szerszámával bajlódó szakit, azaz Ordas Töhötöm géplakatost, aki rögvest privát rendelést sejtett az előtte megmutatkozó látomásban. Ennek megfelelően lopakodott hátulról, Vicus dagadóira összpontosítva, gyógyszeres és -szoros kezelést remélve szerszámára, valamint elrázódást Vicus vicinálisán. A bakugrás azonban félresikerült, Sugár Tódorné ugyanis a legrosszabb pillanatban váltott. Egyrészt oldalra lépett egyet, másrészt lekuporodott, mert egy apró szilánk látszott a tartóoszlop tövénél, s ez mindenképpen behatóbb vizsgálatot irányzott elő. Ordas Töhötöm lendületből támadó ágyéka egy indítókarral vált eggyé és lett hosszabb. Karja belemarkolt a levegőbe. A felvett tempó tovább vitte előre. Bal heréjével lenyomta a kart, s az elindult futószalagra hasalt, fejét összekoccintva a feléje tartó szellemkezdeményekkel. Ettől egészen átjárta az intellektuális hevület. Az meg külön tett rá egy lapáttal, hogy Sugár Tódorné sikongva ugrott elő a működésbe hozott szellem-gyártósor alól, kezében a megkaparintott szilánkkal. Töhötöm tehetetlenségében lefordult a szalagról és az indítókarról. Egyenesen Vicus lábai elé borult, akár egy középkori középkorú lovag.
– Tiéd vagyok – emelte föl a karjait a mellek irányába. Keménytökű legény lévén keveset érzett a beindulásán túli beindítás mellékhatásából, maximum annyit, kartellben talán jobb is lehetne a Vicus előrehaladott korára való tekintettel.
– No meg még mi a rossebet akar!? – visított Vicus, s hajóvonták találkozása nélkül tolatott neki Kuftár szaktárs gazdátlan székének.
– Magát – követte átszellemülten, térdein koptatva a gépzsírszagú munkaruháját.
– Azt már nem – hessentette el Ordas farkasétvágyát –, Töhötöm.
Sugár Tódorné hátranyúlva maga elé tessékelte a széket, hogy a reggeli betevődését követelő szakit némiképp feltartóztassa, majd futásnak eredt, bár rég nem játszott kint a farkas, bent a farkas játékot, fogócskát meg időtlen idők óta. Mégis ez tűnt a szóba jöhető repertoárból leginkább kivitelezhetőnek, miközben lihegve próbálta a szellem-gyártósort megkerülni. Vincellér Pista helyénél akadt el a földre hullt félkész szellemek kupacában. Nyitott gerincükre lépett. Sziszegett, hogy neki is fáj az efféle ballépés. Megbocsátást remélt, míg lapjával végig nem vágódott a műanyag padlón. Ordas Töhötöm nem különben rá és rajta is túl, olyan óperenciásan, mint a mesében. Csak a pontos földrajzi fekvése nem jött össze – ezúttal.
A polcokon zordan összeszorult a lapokba zárt Nagy Szellemek szíve, s gerincükön valami fehér folyadékot kezdtek el könnyezni. Legszívesebben újraírták volna a sors könyvének Sugár Tódornéra és Ordas Töhötömre vonatkozó fejezetét. Malacságmentesen. Malacságmentesre. Malacságtalanul. Olyan líraian szépre, mint a majonézes szafaládé vagy a grillázsozott almás béles. A Nagy Szellemek ennek ellenére nem ragadtak tollat. Láttak ők már egyet s mást. Különben is: „Ahogy esik, úgy puffan.” Inkább maradt a nem túl kívánatos kukkolás, meglesése a világi dulakodásnak, mindenféle ontológiai összetevőktől mentesen, kényszerűségből, de alaposan megolajozódva az olajosan sikló események láttán. Nagy dolgok váltak forgandóvá, nem csak a szerencse. A szilánk meg oly aléltan kuporodott a félkész szellemek közé, hogy rá sem lehetett ismerni. Elkeveredett, beépült, az anyja se azonosíthatta volna már. Környezetében nyomtalanul eltűnt. Beolvadt. Ám ezt már csak akkor fedezte föl Sugár Tódorné, amikor nem csak az ellenállása, hanem a kendőzetlen odaadása is elfogyott; meg az a szivarvég is, amellyel Töhötöm megkínálni bátorkodott. Hiába tapogatott négykézlábra ereszkedve a padlón heverő félkész szellemek között, illetve imádkozott bűnbánóan, nem volt foganatja. A szilánk felszívódott, szublimált vagy miafene révén vált láthatatlanná.
Ordas Töhötöm – miután az alkalom szülte beállítás megtörtént – a kütyük, mütyürkék, bigyók, és egyéb precíziós műszaki csodák átnézésével foglalkozott, napjai menetrendszerűségének megfelelően. Egy kis fáradt olajat kent a homlokára, hogy látsszon, mennyire megéri a pénzét, mire nem képes a Szellemgyár és -közszolgáltató Kft. zökkenőmentes működése érdekében. Munkájában ezúttal sem lehetett volna alaposabb, csak legfeljebb az a bakugrás nem hiányzott, amit utólag képes az ember megbánni a következménye ismeretében. De ezt a kék foltját nem mutogatja majd fűnek-fának indokolatlanul. Ami viszont határozottan zavarta, az Vicus rendezetlensége volt. Mit gondolnak az első műszakkezdő fecskék? Itt a tavasz? Az ünnep közelsége mikre nem képes? Tódorné totálisan kivirult, s ettől világított a hátulja, új gerjedelmet előidézendőn?
– Menjen már átöltözni! – kiáltott át Töhötöm hosszában a szalagon, egy imbuszcsavaron húzva, így fojtva el a további messzemenő következmények felé sodró vágyát.
Sugár Tódorné összerezzent, mint Jancsi a kenyérsütőlapáton. Eligazgatta felcsúszott szoknyáját, leárnyékolta teleholdját, engedte a napot megvilágosulni a világban szétszórva lévő dolgokat illetően. Rövid ideig még nézte, mit tehetne, aztán felállt és szótlanul megindult a földszinti öltözők felé, lábaiban a kimerültség remegésével.