ESSZÉ

A. Gergely András: Újratalált szöveg, amikor másként beszéltetik

Egy olvasati kísérlet másik kísérletbe mártva

A kortárs olvasáskutatások többsége szerint ma már a „klasszikus” értelemben vett Olvasó igencsak ritka /s persze tőlem is ritka ily általánosító megfogalmazás!/, a kritikus olvasó még hatványozottabban az (mint majd alább kitérek erre is…). Ám találkozásuk esélye így még sokszorosabban lehetetlen, valójában egy „igen kis esélyű nagy sor” a matematikai szótár kifejezésével. De mi történik akkor, ha a korszellem, az esztétikai érdeklődés, vagy éppen a társadalom-, ízlés- és irodalomkritika vállalja a gondját annak, amit hivatásszerűen az olvasói magatartásnak kellene beteljesítenie? A kritikai kritikus persze ritka lélek, de annál többre viszi, amikor megszólal – s ilyenkor még az olvasói is érzékenyebbé válik. Azt hiszem – de ez is lehet szimpla értelmezési kritika tárgya!

Efféle indítással ugyanakkor nehéz mire menni egy kötetnél, ha Az olvasó lázadása? Kritika, vita, internet címen mutatkozik,[1] amelyben szerkesztők, szerzők, filozófusok, esztéták, műfordítók, eszmetörténészek, film-, színház- vagy zenekritikusok mondják el meglátásaikat egy „ántivilágban” lezajlott kritika-vita („mi a szocialista kritika feladata a művek értékelésében…?) mai aktualitásairól, mégpedig egy konferencia kibővített előadás-anyagával, öt fejezetben. „Miközben a kritikaírás (és kritikatermelés) majdhogynem magától értetődő tevékenységként zajlik a különféle médiumokban, számtalan kérdés vár megvitatásra. Ezek nem csupán elméleti kérdések: mindenkinek választ kell adnia rájuk, aki kritikaírásra szánja el magát… […] válogatást nyújtunk a különböző folyóiratok oldalain zajló »kis kritikavita« írásaiból, valamint helyet adunk a kritika kérdéseit továbbgondoló, kifejezetten a kötetünk számára készült tanulmányoknak is” – szól a kötet fülszövegnyi ismertetője. Ezen túl már a kritika felfogásmódjainak szubjektivitása (Keresztesi József, Károlyi Csaba, Elek Tibor, László Emese írásában), és oktatásának értelme, képviselőinek példái (karakteresebben Gács Anna: Tudós kritikusok, kritikusegyéniségek, mezei kritikusok és kritikus fogyasztók. Mi értelme kritikaírást tanítani az egyetemen?) jelzik a műbírálat roppant változékonyságát, a modern magyar irodalomban megjelenő relevanciáját (Rákai Orsolya, Margócsy István, Sári B. László, Kálmán C. György tanulmánya szerint), elköteleződéseit, önmagát pozicionáló képességét és hitelesítő mibenlétét (kiemelve Horkay Hörcher Ferenc: A kritikus ízlése és személyiségének hitelessége. A kritikaírás esztétikatörténeti és gyakorlati filozófiai szempontú megközelítése). Majd az olvasó is megszólal a harmadik részben, lázadó hangnemben vagy a nyomtatott irodalom arcvesztésének tanújaként (pl. Dunajcsik Mátyás: Az olvasó lázadása, avagy túléli-e a kortárs irodalmi élet arcvesztés nélkül az online nyilvánosság robbanását?), mások a „szép közhelyek és izgalmas tévhitek” között vergődő autonóm kritikusok hangnemében (Vári György, Bárány Tibor), a kritika anatómiájáról gondolkodva (Lapis József), vagy éppen a  kritikus közösség online és irodalmi életbeli nyilvánosságát szemlélve (Tófalvy Tamás). Szervesen követi mindezt a negyedik rész „néhány halk hangra” komponált monológgal (az író Tompa Andreától), a zenekritika feladatával (Molnár Szabolcs hangján), a kritikus tömeg (Vaskó Péter szerinti) arányaival, a tévékritika (Szerbhorváth György értékelésében), a női és férfi törzsi „szerepmegosztások” (Széky János aspektusából), a filozófiai kritika (Faragó-Szabó István) és a még lehetséges műfajok közül a „lájkolt” világ képviselőinek hangján (például L. Varga Péter: A kultuszképzés alakzatai. Ideológiai konstrukciók a populáris zene kritikájában). A záró fejezet Bán Zoltán András: Meghalt a Főítész, elmúlt a rút világ! kulcsmondattal kérdez, miközben a „Zsarnoki világban” létezett Főítész, a Hivatalos Művészet kora utáni kreátori-befogadói világállapot átalakulása utáni nehézségekkel ismerteti meg a (talán még valamennyire létező) Olvasót, vagyis a magyar nemzeti drámaisággal kijelölt szerepcsoportok közötti interferenciákra koncentrál, mígnem megállapítja: „A mai helyzetről írni nem nehéz, a mai Irodalmi Világ röviden az EZ VAN világa. […] Az EZ LETT világától eljutottunk az EZ VAN világához, miközben érintettünk egy korszakot, amelyben Valaki, egy igen Jelentős, jó ízlésű és komoly Élettapasztalattal bíró Ember azt mondta, hogy EZ LEGYEN! […] A kritikus akkor Irodalmi kritikus, ha kritikaírás közben elsősorban az érdekli, hogy segítségére legyen az Olvasónak a Megértésben és az Élvezetben. Az Irodalmi kritikus nem csupán Szakember, aki megtanulta azokat a szabályokat, amelyekhez az általa megbírált íróknak igazodniuk kellett, a kritikusnak Teljes Embernek kell lennie, akinek van meggyőződése, vannak elvei, továbbá van Tudása és Élettapasztalata” (289-290. old. – nagybetűs kiemelések az eredetiben).

S ha fennmarad a kérdés, lázad-e az Olvasó, vagy hétköznapian túléli-e az arculatvesztő hatások összességét, melyek az online kínálatból érik, akkor már talán ezeket a sorokat is érdemes volt fölidézni a kritikai világ társadalomképéről és a társadalmi világ kritika-képéről is. E kölcsönhatások nélkül ugyanis sem konferencia, sem tanulmánykötet, sem ideák gyűjteménye, sem EZ LETT állapota nem lesz elegendő a fogyasztói túltengés élvezeti irodalomra gyakorolt elnyomó hatásaival dacolni.

Olvasóként ugyanakkor az utolsó mondat kiemelése mégsem a belenyugvó állapotot tükrözi (kizárólag). Merthogy mégis létezik kritika is, olvasói értékítélet is, csakhogy nem a hangzatos tudomány-koronázó eszmélkedés kínálkozó látványosságai között, sőt életképes a csendben, kitartó műhelymunkában, szakfolyóirati nyilvánosságban vagy egyetemi/szakkollégiumi miliőben zajló kutatási tanulmányok tárgyköreiben, tudományos diákköri munkákban, szakdolgozatok címeiben mutatkozva is. Sőt jelen van egy olyan kötetben is, mely látszatra valamiféle „esetlegességek” felé kutakodik, de feltáró részleteiről éppen a beleolvasás közben derül ki, miként hangzik fel a mélyebb elemzés igénye egy konferencián, melynek a kanonizáció a fő témaköre. Bölcsője ugyanakkor az idők során némi formális presztízsváltozást elszenvedő, ám láthatóan tudományos műhely mivoltában mégis újraéledő Eötvös Collegium, ahol Lengyel Imre Zsolt (ELTE BTK) szerkesztette egybe Az ismert és az elismert. Az Eötvös Collegium magyar műhelye 2008. évi konferenciájának előadásai (Ráció Kiadó, Budapest, 2009) szolid, de ébresztő kötetet. Ezek irodalomelméleti és -történeti tanulmányok, szinte teljességgel az egykor Hatvany Lajos megfogalmazta „tudni nem érdemes dolgok” körébe tartozó problematikákkal. Viszont éppen olyanokkal, melyek a történeti, művészeti komparatisztika – gondolatmenetem címében jelzett „megtalált” szöveg a későbbi megismeréstudományi közlésekben – bűvös együttesében kívánnak eddig nem ismert vagy meg nem nevezett tárgykörökben adekvát ismereteket felmutatni.

A hallgatói tanulmányok a várható módon széttartó eljárásnormát és elemzési metodikát követnek, egyedi hangot és elmélyült foglalatosságot is tükröznek – éppenséggel a kanonizáció legeltérőbb megmutatkozásaiból véve példáikat. Pelesek Dóra például A fantasy műfajáról összegzi a fantasztikus irodalom „hibrid funkciós univerzumának” az „akadémikus kánonokban” megtestesülő formációkhoz képesti „második nyilvánosság kánonjaiban” kialakuló blogvilágáról formált áttekintést. Kis Béla egy értelmezés és szövegcsonkítás példázatot vonultat fel egy 18. századi jezsuita tankönyvből, Gór Zsófia egy József Attila metaforikus-metonimikus költői elemeit bemutató áttekintést ad a tárgyias líra Téli éjszaka versben tükröződő szervezőelvéről, Gintli Tibor A komparatisztika mai lehetőségeit láttatja Krúdy-olvasatokban, Hajdú Anna A „leszerelt Don Quijote” játékmotívumának kérdését elemzi Örley István írói arcképében, Bátori Anna egy 19. század eleji szórakoztató szépprózai hagyományt vesz optikája elé „…az el-elfeledett Románok Titka” címen tárgyalható elitirodalmi-protohistóriai kánon példájával. De megtalálható itt specifikus részkérdések tematikája is (például Kis Orsolya elemzi Király Odett férfi és női irodalom határterületein átjáró kortárs szerepszerűségeinek érvényesülését), vagy az áttekintő aspektusban Tóth-Czifra Júlia példázza Kánonképző kalauz címen a magyar irodalom történeteinek történetét és kanonizációs folyamatait. Épp ilyen izgalmasak az egy-egy szerzői életműben kiszemelt folyamatábrák, így Simon Gábor A vállalt illetéktelenség: Németh László önkanonizációs gesztusairól a Gyász kapcsán, vagy Lengyel Imre Zsolt A kudarc retorikája. Tamkó Sirató Károly a kánonban című dolgozata, Förköli Gábor a személyes művészi értékhierarchia Tolnai Ottó munkásságában kérdésével, meg Papp Ágnes Veronika Mi lett veled G. B. Shaw – magyar kanonizációja 1956 után válaszaival láttatja, hogy megannyi kánon utólagos „átkanonizálásakor” is fennmaradnak evidenciák, tehetségek, példázatok, életutak, szerzői szándékok, ideálok és ideák, szakralizációs kísérletek és defetisizáló kölcsönhatások egyaránt. Kell ez már csak azért is, amiért a fennebb az olvasói válogatás-lélektan szerint megjelenített „magastudományos” vagy „elittudományt” tükröző értelmezési módok sokszor mélyebben alatta maradnak az irodalomtudományi reflexióknak, mint az szerzői/olvasói látószögből csak akár elképzelhető volna. S mindebben az idő, a rálátás, a belátás és megértés folyamata, meg az egymásra rakódó interpretációs síkok ugyancsak azt érzékeltetik, mennyire rendszerező elvvé, strukturáló és időiségében megszorító szemponttá lehet az ismertet ismeretlennek venni, vagy az elismertséget az ismertséggel keverni.

S akkor még messze nem tartunk a bölcselettudományok historikus elköteleződésénél vagy az irodalomtudomány egy speciális ágának éppen történeti széljárásokban fölerősödő szerepidentifikációs mintázatainál! Megértés pedig, ha egyáltalán vágyható-létezhető-képzelhető mint eszme, kétségtelenül ott rejlik az irodalmi művekben, azt megannyi példán itt már nem illusztrálhatjuk – fölösleges is lenne, mindenkinek ezernyi más képe van minderről, mint a sajátjaim. De kérdés marad: elegendő-e a példa, maradandó-e a minta, hihető és releváns lehet-e jó idővel később, amit írói mű, filozófiai tétel, megértő mód, kulturális hagyaték vagy épp magánérdekűnek tetsző feljegyzés tükrözni képes. És mennyiben filozófia a halhatatlanság mozgásába belelátni, vagy mennyire esztétika egy kanonizált irodalmi művet másképpen megérteni, ellenkezőleg interpretálni, esetleg túlértelmezni? S ennyiben e dilemmák nem csupán afféle bölcsész akadékoskodások, hanem maga az irodalom is tükrözi, az irodalomtudomány is megfejti magát a szövegben rejlő feltalálást. Sőt, ha kifejezetten a szöveg a találat tárgya, akkor a helyzet még kevésbé reánk van bízva. Ebbe a dilemmázásba kalauzol bele Z. Varga Zoltán az Önéletrajzi töredék, talált szöveg kötetében,[2] ahol „genetikus kritika” nyomdokain az írói életművekben (hagyatékban, szövegváltozatokban, jegyzetekben, naplókban, filológiai szövegfortélyok révén elérhetően) megmaradt „töredékes írásokat” és az önéletrajzi írásmód hagyománya szerinti értelmező módokat veszi igénybe, miközben a „talált szöveg, talált tárgy” ellentmondásosságának kérdését „mint a műalkotás autonómiájának bírálata” problémáját kezeli. Kötete hátlapja erről így értesít: » „…az író minden sorát, még a magánleveleit is a nyilvánosságnak írja, {…} titokban számítva reá, hogy e bizalmas sorai is odatartoznak majd egyszer művéhez” – írja a naplóolvasó és -író Márai Sándor 1934-ben, akkor, amikor az önéletrajzi műfajok Magyarországon az irodalmi élet fősodrába kerülnek. E könyv éppen ennek az időszaknak, a magyar irodalmi modernségnek néhány fontos önéletrajzi töredékét vizsgálja. Csáth Géza, Füst Milán, Márai Sándor naplói, József Attila Szabad-ötletek jegyzéke, Babits Mihály beszélgetőfüzetei jóval keletkezésük után jelentek meg, s az írói életműhöz tartozásuk közel sem olyan egyértelmű, mint azt a fenti idézet sugallja: a nagy, kanonizált életművek posztumusz, szerzői jóváhagyás nélkül kiadott „talált szövegei” kihívás elé állítják az olvasót és az irodalomtörténészt. A kihívás azonban nem csupán a keletkezés és megjelenés körülményeiből következik, hiszen e szövegek különös szellemi bátorsággal és elszántsággal beszélnek tabutémákról, szexualitásról, halálról, testi szenvedésről, énvesztésről, mámorról, mindez pedig magyarázza az olvasói, értelmezői vágyat, mely az irodalomtörténeti feledésből kultúránk felszínére hajtja e peremszövegeket«.

Az élhető világok peremtérségeiben megfogant, rejtve vagy hagyatékban maradt gondolati örökség terén itt Z. Varga mintha ellentétes póluson állna az imént magára hagyott olvasóval szemben. Utóbbi a „talált” gondolkodási örökséget a talán a mindenkor lehetséges továbbgondolás felé viszi, Z. Varga viszont előveszi és aktualizálja a kérdést: mennyiben „illetéktelen” az olvasó a műalkotás keletkezési körülményeibe belelátva mintegy az alkotói autonómia bírálatára? Majd folytatja azután azzal, hogy a szürrealisták alkotói módszerén kívül is létezik a „talált szöveg” újrafelhasználási szándéka, tehát mint módszertani mező valamiképpen válhat textológiai és poétikai megfontolások részévé is. Sőt, a jóváhagyás nélküli közlés és következményeként „a szerző eltűnése, a mű széttöredezése” valami módon a „nyitott mű” esztétikájának éppen kontrasztjaként a „korlátozott szerző” félig-értelmezett tárgyává lesz. Vagyis ebből fakadóan is kérdés, hogy a talált szövegek olvasásának etikai problémái hogyan vezetnek el a ready-made, avagy a konceptuális műalkotás kihívásaihoz, s különösen a kiemeltek (önálló fejezetekben Csáth Géza, Füst Milán, Márai Sándor, József Attila, Babits Mihály) mintegy újraolvasati aspektusával megoldható értelmezéseihez. De már könyve elején kiemeli Z. Varga az irodalomtudomány számára is problematikus „olvasói szerep” mint kreatív részvétel fontosságát/lehetőségét: »Jól tükrözi ezt az álláspontot a közelmúlt egyik legnagyobb tekintélynek örvendő irodalomtudósa, Paul de Man állítása: „az autobiográfia [tehát] nem műfaj vagy mód, hanem a megértés vagy az olvasás alakzata, amely bizonyos fokig minden szövegben megjelenhet”, ám „amikor azt állítjuk, hogy minden szöveg önéletrajzi, egyazon oknál fogva egyúttal azt is ki kell jelentenünk, hogy egy sem (lehet) az”. Az olvasás, az értelmezés szerepének hangsúlyozása az önéletrajziság megítélésében örvendetes, ugyanakkor a dekonstrukción és a posztstrukturalizmuson iskolázott értelmezők mintha csupán de Man kijelentésének második felét vették volna komolyan…« (7-8. old.). Egyszóval amikor életrajzi és/vagy önéletrajzi értelmezés különbségeiről esik szó, (így hát a szerzői interpretáció tudatosságáról és az örökül hagyás szándékosságáról is), akkor „míg az önéletrajzi értelmezés abból indul ki, hogy a szerző egy vagy több, sőt akár az összes művében szándékosan, műfaji mintákkal és textuális stratégiákkal kísérletezve próbálta jól-rosszul, sikerrel-sikertelenül megalkotni szövegbeli képét, addig az életrajzi értelmezés függetleníti magát az intencionalitás meglététől, s a szöveg és az életrajz közti kapcsolatot természetesnek, magától értetődőnek és kikerülhetetlennek veszi, következtetéseit pedig általános-lélektani és történelmi-társadalmi elvekre alapozza” (11.). A sokszínű, sőt eltérő előfeltevésekből és tudományos célokból kiinduló elméletek összetett kapcsolatokat próbálnak keresni szöveg és szerzője, üzenet és befogadója, közlő és közvetítő szellemi kölcsönhatása, az önmegjelenítés stratégiái között a nyelvi és műfaji kifejezésformák kibontási terei, mindezek mintáinak történelmi és társadalmi jelentéseit, ellenállásait felkínáló okfejtések egész serege, sőt egész korszaka és értelmezési eljárásmódjai között. Hiszen ha a szerzői szándékoltság a mű struktúrájában is benne van, akkor egyfelől szükségtelenné lehet a pótlólagos olvasatok tömege, amelyek a szerzői-műalkotási folyamat genezisében ott látják az evidens életvilág-lenyomatokat is, másfelől meg a szövegek mögé behúzódó szerzői jelenlét éppen az olvasói aktivitást segítené-hívná-csalogatná elő, amennyiben ezek a „nyitott mű” olvasatában nem a szerzőt korlátozzák, hanem az olvasót segítik (21-41. old.). Sőt, egyúttal az alkotó számára is „implicit szerzővé” lesz mindenkori olvasója, „második énjévé”, akinek ugyan nem szánta feljegyzéseit, „szemétkosárba” dobott vagy félbehagyott szövegeit, sőt esetleges (ön)életrajzi magyarázatait sem, de végtére is már nem sokat tehet a befogadói önkény, újraalkotás, névtelen szerzőség vagy a nem-közlést, az öncenzúrázást figyelembe nem vevő felhasználói reflexiók ellen. Ezt Z. Varga ekként zárja rövidre első nagy fejezete végén: „A talált szövegek a szerző egymással összeegyeztethetetlen poétikai, esztétikai, ideológiai, politikai nézeteinek konfliktusából származó befejezetlen vállalkozásoknak tekinthetők, amelyek épp ezáltal az életmű időbeli alakulásban lévő erőhatásait fedik fel számunkra. S ha illúziónak, utólagos kritikai konstrukciónak tekinthető is az írói témák és a kifejezőeszközök dialógusából egy írói pálya alakulástörténetére, vagy még inkább egy személyiség történetére következtetni, olykor mégis dramatikus folyamatként, narratív struktúraként lehet megragadni az eszmék, a nyelv és a történelmi, társadalmi környezet konfliktusát egy életműben, melyet Michel Beaujour más kontextusban használt kifejezését átvéve az ’írás drámájának’ is nevezhetnénk” (45.).

S ha az írás drámája akár csak ezen a módon, az élettörténetekbe és a narratív énelbeszélésekbe fordított közlési szándék mentén nemcsak a szerző aggálya lesz pusztán, hanem a befogadó/értelmező/újraolvasó/átkontextualizáló közösségé is, akkor az „Írás 2.0” verzióját az olvasás 2.0-jának is követnie tanácsos. Elhagyva itt most az irodalmi életrajzok vagy élettöredék-közlések prózapoétikai mezőit, ideje visszatérnem a kóborló útválasztás kiindulópontjához, vagy valaminő végcéljához is. A „tudni nem érdemes dolgok” egykor Hatvany Lajos által megfogalmazott „kompendiuma” nemcsak a Nyugat szellemiségét és a kelet lemaradottságát tette kontrasztos ellenképbe, de a megismeréstudományi megoldások között nyilvánvalóan az irodalom, a művészetek, a „nem praktikusan” felhasználható tudások körét éppúgy. Az olvasásnak ezt a könnyed eleganciáját, amely nem lektűr vagy képregény, hanem akár soronként emészthető széppróza, lírai improvizáció, vagy akár talányos jelentéstartalmakat hordozó szövegkészlet, mint a Szövet oldalain nem egy ilyen műnemi kísérlet is akad… – bizonyos „feleslegesség” látszatával kezelik azok, akik nem kívánnak befogadói attitűdöt kiépíteni, talán magához az olvasás könnyedségéhez is közelebb juthatnak. De tapasztalati ténynek látszik, hogy az olvasói nyitottság ma már mérhetetlen, nemcsak médiafogyasztási szokások és gyakorlat okán, hanem a könyv mint tulajdon-tárgy, a regény vagy vers mint nem praktikus tudásközvetítő eszköztára révén is megannyi kétség támad, mire képes és mire „szánható” az irodalom…

Persze, ezek a példáim csupán alkalmilag a polcról lerántott, esetleges olvasatba simuló kínálat részletei. A mikroszintű belátás, a közelítések és mutatkozások intimebb szférái viszont egyben arra is utalnak, miként lehet, miként szabad és miképpen érdemes is az elismerés felé venni az irányt, s nem az ismertséggel beérni, amely ugyan több „lájkot” hoz a konyhára, de megfosztja az olvasót, a szerzőt, a tudható tudások végtelen köreit is az esetlegességek fontosságától. Holott – vélem én, de bizonnyal alaposan cáfolható is vagyok – a tudástudomány épp ezekről a tudás-szimulákrumokról, látszólag cáfolhatatlanságig okadatolt képzetekről képes kimutatni a lehetséges tudásokon belüli felfedezések örömét, kreatív mezőjét, a tudás élményének fontosságát és igényét. Már ameddig… – még képes és hajlamos és felelősséget érez eziránt…, s ameddig a „nyitott mű” szerencsésen találkozik a „nyitott olvasóval” is. Ennek esélyeihez talán az is hozzájárul, ha csak látszólag nem nyitott, valójában pedig nyitásra késztető műveket, akár irodalomelméletet vagy közléstudományt, drámaesztétikát vagy pszichopedagógiai szöveggyűjteményt forgatunk éppen.

Mű és olvasója, vásárló és könyvpiaca, könyvtár és társadalmi felhasználó kapcsolata, az olvasás és megértés belső világa mint kutatási témakörök áthatották a hetvenes-nyolcvanas éveket. Talán soha annyi esztétikai, olvasásszociológiai, irodalomelméleti mű nem született, mint akkor…, soha annyi veretesen „nagy név” (Szerdahelyi István, Poszler György, Veres András, Józsa Péter, Kamarás István, Hankiss Elemér, H. Sas Judit, Gondos Ernő, meg Umberto Eco, Leo Löwenthal, Roger Chartier, Hauser Arnold, Robert Escarpit, Roland Barthes, Michel Foucault, Jorge Luis Borges, Paul Ricoeur, Mihail Mihajlovics Bahtyin, Jean-Paul Sartre és mások is) nem szerepelt az irodalom szféráiban. Tudósok és szerzők, olvasatok és értelmezési elméletek irdatlan küzdelme zajlott tehát, sőt a művek olvasataiban nemcsak klasszikus szövegek még veretesebb újraértelmezése és átértése zajlott le, de egyúttal a vélt és valódi olvasók serkentése is megtörtént, kiadók, kiállítások, katalógusok, új piaci szereplők, új folyóiratok által is.

A fennebb utalt Dunajcsik Mátyás tanulmány részben épít is ezekre az erővonalakra, melyeket maguk a kritikusok és alkotók taglalnak érdemdús vitaanyagként, s ekként fogalmazódik meg fájlalóan exponálva azt, amire semmiféle korábbi irodalomelmélet mégcsak nem is számíthatott. Elsőként a „blogszféra” elleni megszólalások sodra, majd a kapcsolati tőke visszaszorulása, az olvasás-élvezet elsatnyulása, a kritikai közélet és a „gyávaság hálójának” nehéz kapcsolata, az irodalomértés mintegy „cultural studies”-zá válásának problematikája, a közéleti bíráló és az „agóra-hiány” sántaságai, a vitakultúra satnyulása, a funkcionális analfabéták gyarapodása és a reflexió-szintek soványodása egyaránt. A jelek nem kevesebbről vallanak, mint „a kritikus mint olvasó” lassú elnémulásáról, a reflektálatlanul maradó olvasói beszűkülésről a fogyasztási kitettséggel kapcsolatban, s további kihívásokról is – vagyis mintegy valaminő visszatérésről tanúskodik (ez már saját analógiám, nem Dunajcsiké) ama korszakhoz, amikor az olvasásszociológia, a befogadáskutatás vagy az irodalom-értelmezés még valamely „új felvilágosodás” reményének adhatott hangot. Ugyanakkor tagadhatatlanul jelen marad az a korszak is, melyben például Stéphane Sarkany Az irodalomelmélet mint társadalomtudomány című esszékötete (1979) jelent meg, amelyben az a szerző fő kérdése: „elavul-e” az egykor megkonstruált elméletek rendszere, új keletkezik s hatja át a világot, vagy mindezek együttese adja-kínálja a teljesebb és mélyebb összképet, s ha igen, mégis hogyan? A korszak, melyben a kortárs irodalomelméletben a szociológiai kereső szempontok kapnak hangsúlyt,[3] a javarészt Csehi Gyula fordította kötetben már úgy jelenik meg a kortárs irodalom tükröződése mindezek révén, mint életelbeszélések kérdésköre, melyben a közlés már evidensen tolmácsolás, fordítás, az irodalmi forma nyelvi alakzatba illeszkedő tüneménye. Vagyis a direkt kommunikáció kétpólusú világa helyett egy „triangulum” olvasóval kiegészített változatát hangsúlyozza, s épp ez a „fogyasztás mint kultúra” tapasztalat elemi módon hasonló, sőt több ponton „ugyanazzal” a kérdésfelvetéssel jelenik meg a hetvenes évek végén elméleti dilemmáit elbeszélő társadalomkutató szótárában, amilyen a meghatározó narratívája a 21. század második évtizede idején a kritikai kultúrakutatóknak vagy a narratív történetírás értelmezőinek. S amiért éppen ezek „rímelnek” egymásra, talán nem több s nem is kevesebb, mint maga a textus, a szöveg természete, hatása, megformáltsága, jelentéstartalma – no meg ennek mindenkori viszonya a szövegalkotó személyéhez, személyiségéhez, szándékaihoz.[4] A közlés/befogadás dilemma ugyanakkor a szövegalkotó személyét és másik „póluson” a befogadó-értelmező közeg örökölt tagoltságát történeti érvényűnek tekinti az irodalom és az irodalmi környezet kölcsönhatásai terén – akár Erasmus, Luther, de messzebbről az ókori szerzők óta, sőt Mózes öt könyvének héber eredetije óta, az antik ind, iszlám forráskritikai és értelmezési viták óta mindenképp helyet foglal közöttünk e szerves kölcsönhatások képzete, az orális kultúra és az írásos viszonyának eltérő tradíciója mellett. Viszont az is megáll mint tapasztalat, hogy Sarkany könyve óta több egész új szöveguniverzum állt össze Roland Barthes, Michel Foucault, Umberto Eco, Jorge Luis Borges, Paul Ricoeur, Pierre Bourdieu, Roman Ingarden, vagy Paul de Man értelmezéseiben…

S ha csak a befogadásban volna jelen az imaginált tartalom vagy a szerzői üzenet, akkor még „kezelhetőbbnek” tetszhetne maga a folyamat. De mindebben ott rejlik a látszólag fölöslegessé váló szereplő, a társadalomkutatás több időszakában és színterén virtuálissá váló „tömegszereplő”, az „adatközlő” vagy „válaszadó”, akit mintha személyiségének egyedisége, elbeszélő módjának sajátlagossága szempontjából feledni (vagy mellékessé tenni) akarnának a szociológiai kutatások. Elgondolásom szerint a közlő folyamatra fókuszáló korai értelmezések, majd a közvetítő/kommunikatív szférára vonatkozó későbbi narratívák után mintha most kezdene újra címszerepet, főszerepet, dramaturgiai funkciót kapni az egyes egyén, a nem kivételes személyiség, akinek köznapisága mégis sokkal nagyobb rejtélyeket őriz, mint azt direkt-kérdezéses kutatásokkal föl lehetne deríteni, s erre az én-elbeszélések új korszakának feltáró munkái vállalkoznak immár. S persze nem érdemes feledni a filozófiai egzisztencializmuson túli irodalmi, képzőművészeti és filmi egzisztencializmusokat, melyek nemegyszer a személyes sors vagy az egyéni lét konfliktusaira, a történeti létformák kényszereire és a személyiséget a közösségek, a világegész oldaláról fenyegető kitettségre utalva fogalmazzák meg én/lét/tudat problematikáikat, sőt a „válaszadás” jogát és eszköztárát is. E folyamatok dilemmái az olvasáskutatásba is úgy ereszkednek be, vagy úgy térnek vissza mint problematikák, hogy a „válaszadó” egyén, az interakcióban szuverén rangú egyed a maga találkozását biztosítja az irodalom hőseivel, ideáljaival, a műalkotás egész hatásmechanizmusával összefüggésben, vagyis találkozása eseti és perszonális, adott esetekben egzisztenciális reflexiókkal kiegészülve, de csak ritkán lesz tömeges vagy csoportos is egyúttal. Amikor mégis, annak szociológiai dimenziói már másféle mérlegelésre és kutatásra érdemesek. Így azonban a narratív történetmondás etnológiai, szövegfolklorisztikai, néprajz-szemiotikai válaszkeresései éppúgy kezdenek jelen lenni az olvasmányok közé besorolható élmény-háttérben, mint a saját létforma útkeresési dimenzióinak az irodalom, az írói mű szerző általi közlésrendszerében. S amit most látok immár megkerülhetetlennek, figyelemre érdemes hatásnak, az a társadalomkutatási közlésrendszerek új effektusai között is mindegyre nagyobb szerepet nyerő életút-elbeszélések, narratív naplóregények, én-reprezentációk személyességében, a jel-elméletek régi és újabb narratíváiban, a regényelemzések kortárs eszköztárában, a művészeti alkotások projektív szféráinak elemzéseiben, s még számos más területen is mutatkozó jelensége. A közlésformáknak ez az „implicit szemiotikája” (hogy Kelemen János korai nyelvelméleti tanulmányok közötti alapozó írására utaljak a fogalom megidézésével), s mindaz, amit az irodalomelmélet vagy a művészetpszichológia egy kiterjedt tudástartományban magabiztosan körvonalaz, az formáló eszközzé, visszaható komponenssé válik e korszak elemző megközelítéseiben. Nem retten meg ez elemzők többsége attól, hogy a zárt jelrendszerek, a természeti jelenségek, a kreatív kompozíciós megoldások vagy kiemelten az ismétlődés funkcióját elemezve akár építészeti, filmi, nyelvészeti vagy épp történetfilozófiai gondolattársítások vidékén fölfedezhető kódok továbbértelmezése felé tegyen kísérletet. Az eltelt fél évszázad e narratívák sokszorozásával, az ismétlődés-vizsgálatban vagy a rendszerszemléleti és folyamatelemző miliőkben a közléstartományok gazdag hálózatának megidézésével gazdagodott. Az életrajzi elemek, a konstans vagy folytonos lírai és epikai intenciók, az értékrendek és (akár) viselkedési panelek egyre markánsabb jelenléte pedig nemcsak a kor kutatóit, elemzőit, de magát a társadalomkutatás vagy társadalomismeret módszertanát, tematikáit, megközelítési aspektusait is áthatotta – szükségképpen visszaigazolva a társadalmi értékrendek formálódásának roppant sokféle formáját.[5]

S itt engedtessék meg a „repetíció”, a visszatérő megidézés, az érvényesség adekvát témakörét mintegy visszavezetem a mai, kortárs értelmezési tartományok meghatározó hangneméhez, az elbeszélhető világok kérdésköréhez. A fennebb utalt „régebbi” tanulmánykötetek között is érdemi tematikaként jelenik meg léthelyzetek és életvilágok kortárs föltárása, amihez az írói-irodalmi-értelmezői közvetítés nem kevesebb, mint a szerző kilétének folytonos újragondolási igénye és szükséglete. Ha már az olvasói is társszerző, akkor az író akár visszaminősülhet puszta tolmáccsá vagy narrátorrá. S olykor ennél nem is több a vállalt szerepe – de ez számos esetben még gyakrabban újraértelmezés. Babits Beszélgető-füzeteit áthangolni mai hallgatói élményre, vagy egy szlovák feminista írónő egzisztencia-kérdéseit tolmácsolni magyar regénykiadás számára, vagy József Attilát átírni 2021-es versformákba, miként Vörös István teszi legújabb kötetében,[6] hogy „a rá bízott üveggolyót továbbgurítja, és ezzel minimalizálja a távolságot az egyes korok között” – mindez merész tréfa és játék és botrányosan időszerű vállalás. De hisz maga az irodalom is sokszor ez volt sok-sok téren és korszakban. A megoldások sokfélesége és a befogadások még többféle esélyei talán egyetlen ponton találkoznak: a „készen” talált szöveg újratalálása mentén további találások esélye nyílik, s „a szöveg öröme” (Barthes) sem lesz kevesebb, mint a „nyitott mű” (Eco) után nyitva maradó jelentésterek újdonatúj gazdagságra nyíló esélye.

Ezt meg már talán az antikvitás óta az irodalom legkülönbözőbb szerepei és a befogadó-alkotó kölcsönhatások újdonatúj megközelítései segítették elő bármikor is, amikor irodalom keletkezett vagy hatott. A megtalált, majd újratalált szöveg így csupán a jövő alapanyaga, egy olvasati kísérlet valamely köztes állomása, a megértés egy aprócska szigete. S ha nem is mi kiáltunk, a Föld akkor is dübörög.


[1] Kalligram – József Attila Kör, 2008, Budapest

[2] Z. Varga Zoltán 2014 Önéletrajzi töredék, talált szöveg. OPUS Irodalomelméleti tanulmányok (14). Balassi Kiadó, Budapest, 201 oldal. A kötet letölthető innen: http://real.mtak.hu/18403/

[3] Sarkany az Aix-Marseille-i, később az Ottawa-i egyetemek oktatója, az összehasonlító irodalomelmélet és a szemiotika kutatója, a kultúraelmélet és az irodalomantropológia jeles kanadai szakértője, a ’60-as évek elejétől több mint 70 kötet szerzője.

[4] Talán sok olvasót emlékeztethet a Regény és tapasztalat. Modern amerikai irodalmi tanulmányok kötet (Modern könyvtár, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1978), melyben Malcolm Cowley, Norman Mailer, Maxwell Geismar, Ihab Hassan és mások tanulmányai körvonalazzák az irodalmi hős, a tragikum és komikum szerepe, a prózastílus nyugalmassága, a szépirodalom határai, hagyományos európai formákat indulatosan tagadó stílusnemek, és végső soron a társadalmi válaszok kérdésköreiben meglepő „múlt-tagadással” ellentétes analízisig kísérik a kortárs kritikai szellemiséget.

[5] Lásd még ehhez Roland Barthes: A szöveg öröme. Osiris könyvtár, Budapest, 1998; Tzvetan Todorov: Az emlékezet hasznáról és káráról. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003; Arnold Gehlen: Kor-képek 1907–1914. Gondolat, Budapest, 1987; Mihail Mihajlovics Bahtyin: A szó esztétikája. Gondoltat, Budapest, 1976.

[6] Nem ti kussoltok. Scolar, Budapest, 2021.

A. Gergely András korábban a Szöveten: