Sebestyén Hedvig: lánc

Az első gyanús mosolyára az esküvőnk napján figyeltem fel.

Laza esküvő volt, a rokonokat udvariasan letudtuk némi kedveskedés után, a haverokkal pedig átvonultunk egy szabadtéri kocsmába. Bőrpirító hőség volt, átvettem a kedvenc fekete csipkés ruhámat, feszélyezett a hosszú fehér szépség, főleg, hogy a házasságkötő teremben derült ki a neonok fényében, hogy igencsak átlátszó. A boltban nem vettem észre. Az alkalomra vásárolt leheletnyi fehér tangácska pedig az első pisiléskor elpattant, így a gyomorszájamnál csiklandó kuncogással és egyben felszabadultan, a hosszú fehér alatt csupasz semmiben csináltam végig az esküvőt. Ha valaki észre is vette, nem szólt. Ha akkor nem szólt, hallgasson mindörökre. Ahogy az a szövegben benne is foglaltatik.

Három hónapja ismertük egymást, mikor összeházasodtunk. Igen, tudom, nagyon rövid idő. Laza volt, mint én, elgondolkodó, visszahúzódó, ritkán robbanó, de akkor pusztító. Mint én.
Három hónappal korábban láttam meg a Duna parton, talpig öltönyben egy pezsgőspohárral a kezében. Azt hittem, senki nem jár oda rajtam kívül. Híd lábánál eldugott hely volt, semmi más nem volt ott, csak a víz mámorító, ritmikus csapódása, messze a zajos strandolóktól, a rákos sejtekként burjánzó méregdrága büféktől.

– Meguntam a bulit – mondta.
Nem nézett rám, mélyen beszívta a Duna illatát és a horizontot nézte a szürke felhőkkel.

Magas volt, de cseppet sem jóképű. Amikor végre felém fordult, himlőhelyes, bronzszínű arcot láttam, olyan fekete szemekkel, hogy a pupillája nem látszott. Dús szemöldök árnyékolta a csontos, mély üreget, a szemgödrét.

Zavartan álltam, féltem mellé ülni, kevés hely volt aprócska rejtekhelyemen.

– Üljön le nyugodtan, tudok viselkedni, ha akarok – mondta érces, rekedt hangon, félmosollyal.

És három hónap múlva ott voltunk az esküvőn, amit, mint tudjuk, bugyi nélkül, ámde deperszonalizációs tünetekkel csináltam végig. „Ez nem én vagyok. Ez nem velem történik”.

Tudtam, mit vállalok. Ismertem a sötét énjét. Ismerős volt. Magamban én is ezt szorongattam, rejtegettem. Tudtam, az esküvőt azért akarta annyira, mert sietett. Ha nem lett volna beteg, akkor sem tartott volna sokáig a kapcsolatunk. Magához mart érzelmileg, szinte éreztem a vaskos körmöket a húsomban. Le is szakíthatott volna magáról, a sebeimmel, a vérrel, a hiánnyal, a semmivel. Tovább sétált volna a sebeivel, a vérrel, a hiánnyal, a semmivel.
De engem választott utolsónak. És az utolsó nála azt jelentette: örökre.

Az első furcsa mosoly. Az esküvőn. Tudtam, hogy elkezdődött. Sokáig ápoltam. Egyetlen jajszó, panasz nem hagyta el a száját. A ronccsá omlott testben, a véres hólyagok alatt a lelke, mint a szikla. Esténként szertartás volt, hogy csonttá aszalódott fizikai lényét lemostam, a hólyagokat enyhítő krémmel kentem, lázas homlokát hűtöttem. Szédültem a fáradtságtól és attól, hogy mindent, a legapróbb és legőrjítőbb fájdalmát is fizikailag éreztem. Nem, nem empatikusan. Ugyanaz a testi fájdalom gyötört. A tükörben egy sápadt, csontsovány lányt láttam.

Egy este rám nézett és bólintott. Szó nélkül elővettem a láncot és a nyaka köré tekertem. Vaskos, erős lánc volt. Addig szorítottam, amíg makacs, erős lelke végül elhagyta a használhatatlan testet.

Most a Duna partján ülök. A volt esküvői ruhámban, kezemben pezsgősüveg. Az apró rejtekhelyen. Sok-sok év telt el és ideje kiválasztanom az utolsót. Túl sok seb és szenvedés volt már. A hátam mögött egy fiatal fiú hangja. A léptei, ahogy közeledik. Nem nézek hátra, de tudom, hogy szalmaszőke haja van és ábrándos kék szemei.

– Meguntam a bulit – mondom – és felé fordítom a fejem.

A szemeim, mint két széndarab, a pupillám beleolvad a fényes, villanó feketeségbe.

– Üljön le – mondom érces hangon, félmosollyal – tudok viselkedni, ha akarok.

Sebestyén Hedvig korábban a Szöveten: