VERS

Köves István: Hajnali léptek

Háromszázegyes, háromszázkettes, háromszázhármas

Egy pillanatra jeges csönd lett a cellában,
megtorpant a falak közt ide-oda verődő sikoltás,
megült a sarkokban a rossz szagú, izzadt riadalom,
a bénultan hüppögő férfisírás, a fölhúzott térdű félelem,
amikor a folyosón végigcsattogtak a rettegve várt hajnali léptek,
a bakancstalpba vert jancsiszögek csiszogása a kőlapokon,
a megkeményedett kabátujjak súrlódása a meszelt falhoz,
a lökdösött test alélt bokázása, botladozó, tétova lépte,
a hörgést, káromkodást kísérő giccses kulcscsomócsörgés,
a rácsokat megremegtető vasajtócsapódás, a végleges.
Hogyan fog mindez visszhangozni, gondoltam, egyszer majd,
évtizedek múltán az ünnepi tömjénes gyászzenében,
az exhumálást követő bűnbánó-fogadkozó újratemetésen,
behallatszik-e ugyan a régi rácsos cellaablakokon át majd ide
az emlékezők szájából fölkunkorodó áhítatos Te deum,
s a díszsortűz fölröppentette rémült madarak innen merre,
hova menekülnek emlékeinkkel koszorús parcelláink deli őrei elől.

Köves István verse legutóbb a Szöveten: