Mikor egyedül, dermedten nézem
a pajkosnak ígért eget,
és ízzó szemek helyett
fakó tömbbé szürkül a kikelet,
a roppant kongó üres terek,
alig látott, apró jelek,
a bent, és kint csak körvonal,
lassú oszlás, sorvadás, semmi más,
mi lelkünk rágja egyedül,
mert fény ül a dombtetőn,
míg a völgyben, a sötétben
a sziluett épphogy látszik.
Tóth Gabriella (Toga) verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?