Mindig megérzi az ember a rossz napokat.
Általában mindig működik,
csak a többség igyekszik figyelmen kívül hagyni.
Azért is volt minden zavaros.
Itt-ott nem működik az agyad, mintha nem te élnéd át azt a napot:
csak úgy megtörténik.
Ha tudnánk befolyásolni sem tudnánk ellenállni,
ugyanis az az érzés nem éppen evilági.
Ez egészen megfoghatatlan.
A színek is olykor tompák.
Sok a fülcsengés, fülzúgás, és egyszerűen:
az eseménysorozatok abnormális ütemben és erővel megrontanak téged.
Elvérzel.
Elélvezel.
Ha valakinek egyszer elmondanám,
elmondhatnám, könnyebb lenne.
Gondolom.
Erre nincs garancia.
Viszont, ha megteszem, és nem a várt érzés önt el,
hanem megbánom abban a pillanatban,
ahogyan kimondom; nincs visszaút.
Ez a különbség.
Emlékszem arra a napra, amikor megpillantottam.
Mikor megláttam a reá ragyogó napsugarat,
melyek gyengéden megpihentek a szemén,
bámulatos látványt mutatott.
Akkor még semmit sem tudtam.
Hogy mi vár rám.
Bele sem tudtam volna gondolni.
Elképzelni sem.