kongatom a szerdát
mint juh a kolompot
erről a világról
sejtelmest gondolok

betűnomád vagyok
a hangsúly-ég alatt
kigondolt igazzal
hevítem magamat

mikor pár rögeszme
esőként elered
vajon Simonyi vagy
Sinka jön közelebb

ebben a versképben
Bartók ül egyedül
vérerek húrjain
lelkesen hegedül

az adott sztoriban
lehetek bent vagy kint
ha sokat hőbörgök
nedves az eszme ing

cinezem a csodát
mint más a drótokat
átjár a hangsúlyszél
suhog egy bordó lap

tépkednek a napok
a múlás végleges
ránk bámul a válság
a stressz is ideles

óra-dobozokban
hány konzerv a sorsom
címkézetlen testben
ömagamat hordom

az ágy sokszor üres
de a cél csak néha
bevarrni a hiányt
van elég szócérna

lelkünk ablakánál
hallgatózik a jaj
ingerek könyvelik
milyen volt a tavaly

tépkedi az arc
lánc helyett a ráncát
s mik néha felgyúlnak
azok múláslámpák