Nem a fiatalok a hibásak. Épp ezért törlöm mindazokat az ismerőseimet Facebook-profilomról, akik olyan posztokat osztanak meg és küldenek tovább, amelyek úgy kezdődnek, hogy „A mi korosztályunk…”, „Bezzeg a mi időnkben…”, „Volt egy korosztály, amely…”

                Ha e véleményhuszároknak feltesszük a kérdést: miért nem hagyományozták hát tovább megalapozott, szigorú, ám korrekt (legalábbis annak gondolt) érzelmi és intellektuális neveltetésük magatartásmintáit szülőként, nevelőként az ifjabb nemzedékekre, nem is akarják érteni a kérdést.  Hiszen ők mindent megtettek. Kiválóan teljesítették e feladataikat. Rajtuk nem múlott. Vagyis az ő neveltjeik, az ő gyerekeik nem… Az enyém, a tiéd, a másé a hülye…

                Hiteltelenek

                 Történelmi példák mutatják, hogy a saját nevelői kvalitásokkal szembeni kritikátlanság milyen fiaskókat és mekkora károkat képes hagyományozni az utókorra. Rousseau, a természetes nevelés híve, az Emil, avagy a nevelésről című klasszikus alkotás szerzője, aki az apa szerepét hangsúlyozza a társadalmilag korrekt egyéniség kinevelésében, saját gyermekeiről nem akart gondoskodni, nevelőintézetbe adta őket. A sokat vitatott Makarenko, akiről egy ma már bűncselekménynek számító eljárás, a nevelői célzatú pofon kapta a nevét, ha nem is egészen akaratlagosan, de egy katasztrofális ideológia, a sztálinizmus szolgálatába állította elképzeléseit, sokkalta inkább szolgálva a kényszernevelés és az átnevelőtábor szörnyű eljárásait, mint az öntudatos, világalkotó egyéniség kialakítását. És ott van a napokban kirobbant, világra szóló abúzus-botrány, amely az ismert szerzetes által működtetett romániai gyermeknevelői intézményekre vet végzetesen rossz fényt. 

                Ezek a legismertebb közéleti példák. A különösebben senkit nem foglalkoztató köznapiság szintjén rossz példák garmada mutatja, hogy a nagyszerűnek gondolt elképzelés, a kifogástalan nevelői magatartás önmagában semmit sem ér, ha a rendszerhibák eltussolásával és a konformizmussal képez szimbiózist, vagy ha „csak” elvileg jó, de nem hiteles.

Attól, hogy „mi neveltük vagy tanítottuk”, hogy „ az osztályfőnöke voltam”, illetve közszereplővé és hatalmi emberré lett tanítványunk „mindig illendően viselkedik  és tud köszönni”, a politikai életben faragatlan és cinikus funkcionárius „kezet csókol, amikor véletlenül összefutunk”,  még nem homályosítja el a másokkal szembeni, azaz közösségi szinten érvényesített diszkriminációt és erőszakot, nem beszélve arról, hogy  egy „hogy tetszik lenni”-ért vagy egy kézcsókért nem érdemes cinkossá válni, és beáldozni mások egzisztenciáját, vagy  az egyéniség és gondolatainak  szabadságát.

                Törlöm ismerőseim közül – legyenek bármennyire is kedvesek és alapvetően jó emberek –, akik az olyan közvéleménykutató posztok kérdései alá, mint például a „Mi az, ami jelen volt gyermekkorodban, de a mai fiatalok már nem ismerik!”, s általában olyasmiket szokás rá válaszolni, hogy Flavoraid szörppor, négyszínű golyóstoll (nálunk: örökkíró) meg fekete-fehér tévékészülék stabilizátorral –  azt írják, hogy „Tisztelettudás, köszönés…”, „Jó napot! Kérem! Köszönöm!” Miközben – ahelyett, hogy egy nosztalgiajátékban vennének részt érdekes válaszaikkal és észrevételeikkel  – csak saját hamis felsőbbrendűségi tudatuknak adnak hangot, megvetést fejezve ki a fiatalabb korosztályok, bizonyos társadalmi csoportok és más, szülőként működő polgártársaik iránt. Mert igen, ők másmilyenek voltak, szülőként pedig szigorúak és következetesek. Én, Te, a másik szülő a példátlanul rossz, a hanyag, az alkalmatlan…

                A fonnyadt alma

                 Nemrég láttam egy arról szóló bejegyzést, hogy mikor kezdődött a civilizáció. Nem, nem akkor, amikor a Homo sapiens egy teljesítményt a tökéletességig fejlesztett, például olyan harci eszközt és módszert hozott létre, amellyel legyőzte ellenfelét vagy minden vadat képessé vált elejteni. A nagy kezdet az, amikor észrevette, hogy vannak körülötte, akik nem ilyen sikeresek, nem ilyen erősek és nem ilyen képzett vadászok, ám nem hagyta őket többé ott, sérülten elpusztulni, hanem módszert dolgozott ki arra, hogy miképp lehetne megmenteni őket. Például megműteni egy törött combcsontot. (Kár, hogy nem jegyeztem fel a forrást, hogy ellenőrizhető legyen, bár magának a gondolatnak akkor is van igazságértéke, ha esetleg antropológiai értelemben nem állja meg a helyét.)

                Az erdélyi szerzetes egyszer, talán a bokszakadémia alapítása kapcsán mondta, hogy a közösség tagjainak egy része olyan, mint a „fonnyadt alma”, nem kell, átlép rajta a társadalom. Vagyis a gyengéket és a kevésbé kiválókat eltapossák, elpusztítják. Épp ezért van szükség a küzdés, az erőssé válás akadémiájára, hogy megmaradhass… Már akkor is sokan észrevételezték, hogy teljesen hiányzik szavaiból az empátia.  Pedig a civilizáció és a működő társadalom alapjait nem az erőkultusz teremti meg, hanem a tolerancia. A konkrét példánál maradva: ha edzett bokszolóvá válsz, valóban meg tudod védeni magadat, esélyed van arra, hogy fizikai képességeid és fölényed elrettentse a feléd irányuló agresszort, meg tudod védeni a házad népét és a jószágodat. De a világ ugyanolyan olyan erőszakos és a legtöbbek számára élhetetlen marad…

Amikor megtanultál bokszolni és erőfölényre tettél szert, csak az erőszakosokhoz idomultál, egy lettél az erőkultusz képviselői közül. A valódi civilizáció kezdete az, amikor az ember rájön, hogy az erős kisebbség mellett a gyengék, a nem tökéletesek, sőt, a gyarlók táborának is isteni jussa fennmaradni, boldogulni, s aki képes rá, kötelessége ennek lehetőségeit megteremteni. Mintha ez volna a jézusi tanítás egyik alappillére is, bár nálamnál, aki anno, a kommunista ideológia társadalmi hatékonyságának fénykorában nem részesülhetett vallásos nevelésben, a szerzetes biztosan sokkal jobban tudja.

                 A múlt szomorú hagyománya

                Azok a korosztályok, akik ma közvélemény-formáló, irányadó és vezetői pozícióban lehetnek a nemzeti közösség keretein belül; politikusok, intézményvezetők, tanárok vagy szülők, tehát az idősebbekről, a negyvenéven felüliekről van szó, egy olyan évszázadot hagytak maguk után, amelyet két világháború, szörnyű munka- és haláltáborok, levert forradalmak és az azt követő megtorlások, a kilencvenes évek polgárháborúi, genocídiumai, gazdasági csődje és diktatúrái jellemeznek, tesznek tragikusan felismerhetővé. A legszomorúbb, viszont az, hogy egy szemernyit sem tanultak belőle az erőszak- és a tekintélyuralom, a kétes és diszkriminatív ideológiák átörökítésének perfid eljárásain, valamint a múlt meghamisításának igyekezetén kívül.

                Hogy én is ennek a korosztálynak a tagja vagyok? Igen. Azért tudom mindezt.

                Azt viszont nem tudom, hogy van-e tökéletes nevelői modell. Csak annyit, hogy az ember nevelőként és szülőként is sokat tévedhet, hibát hibára halmozhat. Az esetek többségében azonban ezek – szerencsére – korrigálhatók, helyrehozhatók. A baj abból következik, amikor e tévedésekből, hibákból rendszerszintű hazugságokat formálunk. Amikor azt hisszük, hogy elegendő, ha a gyermekünket megtanítottuk kérni és szót fogadni. De nem tanítottuk meg mások hibáit, tökéletlenségét vagy másságát elfogadni, tolerálni: fölényünket, erőnket, helyzetünket SOHA NEM   mások kárára érvényesíteni.

(Megjelent: Családi Kör, Camera obscura rovat. 2022. július 7., 5. oldal)