A. Gergely András: Édenkertbe rejtett történetek mint életreform-mozgalmak

A 19. és a 20. század fordulójának jelentős hatású, mára javarészt elfelejtett mozgalmának, az életreform-koncepcióknak korabeli művészetekre gyakorolt kulturális hatását mutatta be a Műcsarnok 2018-as Rejtett történetek – az életreform-mozgalmak és a művészetek című tárlata.

A kiállítás tudományos koncepciójának alapja az a kutatás volt, amelyet 2004 óta folytat az ELTE PPK Neveléstudományi Intézetében, s a tárlat alapja is ez a kutatás volt, melyet zárókonferencia előadásai követtek, melyeket kötetbe gyűjtöttek a szerkesztők.[i] A tanulmányok olyan érdekes, és eddig „rejtett” műtörténeti kérdéseket elemeznek, mint például milyen kapcsolatban álltak a múlt századforduló művészei az életreformmal, például a vegetarianizmussal vagy a természetgyógyászattal, az emancipációval, az életvilágokkal, az elvágyódással és az Édenkerttel, az élővilág rangjával és a művészek életfilozófiákat kifejező értékrendjével. A kiállítás bár bezárt, az érdeklődő ITT szerezhet ottlét-élményt a látványosságok köréből:

http://mucsarnok.hu/panoramafoto/rejtett/

A kötet (gyors lapozásban, de még nem tartalomjegyzék-szinten) öt nagyobb témakörben közli a magyar és külföldi kutatók tanulmányait (angol nyelvű verzió is készült), melyben az első fejezet az életreform magyar és nemzetközi folyamatokat kutató értekezéseket tartalmazza az európai ember az életét átalakító, kiutakat kereső, a válsághelyzetből a természethez visszatérő, saját testét megismerni vágyó attitűdöket láthatjuk felvonulni. Erre épül a második fejezet, melynek írásai a reformpedagógiai mozgalmak és az életreform kapcsolatát, a művészetekre gyakorolt hatását veszi tárgykörébe, a korszak alkotóinak különböző életmódbeli, vallási, spirituális és művészeti mozgalmakban betöltött aktív szerepét megmutatva (példaképpen a vegetáriánus Kodály Zoltán; Németh László pedagógiája, a korabeli gyermekszoba-design, a nevelés és utópia kapcsolata stb.). Majd számos tanulmány foglalkozik az ezotéria, a keleti vallások és az életreform kapcsolatával, és külön fejezetbe került a mozgalmak szépirodalomban kibontakozó szerepe, de láthatóvá válik a Pető-módszer megalkotójának természetgyógyászattal és az okkult mozgalmakkal összefüggő világképe is. A zárófejezet a Gödöllői művésztelepről és a kertvárosi mozgalomról szóló értekezéseket tartalmazza, melyek nyugati/külföldi ismertsége semmi esetre sem mondható méltónak.

A magyar nyelvű kötet ezek mellett tizenkilenc szerző tizenhárom írását tartalmazza, egyenként is önálló esszék vagy előadások műfajában. Akár a szövegek címeiből is „olvashatunk” a fő tárgykörök jelenlétéből olyan történeti és művészeti tüneményekről, melyekkel addig már a Műcsarnok őszi meghatározó kiállítása kitartóan foglalkozik, mint például Gaia sorsa, a Természet és a Genezis utáni világok megjelenítése, érzékelése, interpretációja, ezek történeti síkjai, összefüggései, kölcsönhatásaik szövedéke, asszociációkra épülő létformáik. S mert ez akár túl távoli is lehetne, hadd utaljunk itt Kőrösfői-Kriesch Aladár, Hollósy Simon, Ferenczy Károly vagy Karl-Wilhelm Diefenbach munkáin keresztül a 19. század utolsó harmadában világszerte kibontakozó társadalmi reformmozgalmakra, amelyeknek egyik nagy áramlata a Közép-Európában is megjelenő „életreform” (Lebensreform, life-style reform) volt, mely olykor a „fin de siècle” korában virágzásba kezdő modernizációkritikai mozgalmak formájában létrejött nemzetközi összefoglaló elnevezéssé lett, s meghatározó jellemzője a természethez visszatérés, a harmóniák keresése, az öngyógyítás, valamint az elveszett kozmikus teljesség és a spiritualitás újramegtalálása is. E „mozgalmak (a kertváros-építő, földreform-, antialkoholista, továbbá vegetáriánus, természetgyógyászati, testkultúra-, illetve az ezekhez kapcsolódó különböző új vallásos, társadalomreformer és művészeti törekvések) ember és természet, ember és munka, ember és Isten kapcsolatát a ’menekülés a városból’ civilizációkritikai jelszavával összehangoló, sokszínű, gyakran egymással is vitázó együttesét alkotják. A Monarchia nagyvárosaiban – Bécsben, Prágában és Budapesten – ekkoriban megjelenő új értelmiség neves képviselői, fiatal írók, képzőművészek, zeneszerzők, filozófusok, természet- és társadalomtudósok gyakran maguk is követői, sőt terjesztői a korabeli divatos önreformtörekvéseknek, a vegetarianizmusnak, a természetgyógyászatnak, a testkultúra-mozgalomnak és az azokhoz kapcsolódó különböző ezoterikus, gnosztikus üdvtanoknak és társadalmi utópiáknak. Ebből kiindulva, a mozgalom különböző irányzatainak bemutatása mellett a kiállítás kitekint a kor alkotóművészeinek az életreform-mozgalmakhoz fűződő ’rejtett’, eddig részben feltáratlan kapcsolatára is: egyrészt az irányzatok különféle közösségeiben, illetve szellemi, vallási, spirituális, társadalmi reformmozgalmaiban betöltött aktív szerepükre, másrészt az innen érkező hatásra, amely műveikben, életmódjukban és világfelfogásukban is megnyilvánult”. Innen tehát a rejtettség, melynek jelenléte a magyar nézőközönség elől is eddig rejtett történeteket tár fel” műalkotásokba, életviteli mintákba, világképekbe, életmód-modellekbe tagolt megjelenítések révén. Világképek terén megjelennek olyan jelenségek is, mint a „hatvannyolcasok”, majd a „New Age” körében kibontakozó vallási, politikai, gazdasági reformelképzelések, nem különben a kortárs művészeti irányzatokban is láthatóvá, sőt (sokszor) meghatározóvá váló világkép-változatok. Ezek a 19. század végétől „ösztönzőleg hatottak többek között a szabad testmozgást biztosító, sportos öltözet népszerűvé válására, a fitneszmozgalom, a vegetáriánus étkezés, a biogazdálkodás és a reformkonyha, az ökológiai mozgalmak vagy a természetgyógyászat jelenkori szemléletére. De közvetett hatásuk tetten érhető a mai nyugati gondolkodásformák és hétköznapi életvezetési gyakorlatok számos elemében. Például a különböző keleti vallások és küzdősportok, az antropozófia és az ezotéria egyéb irányzatainak térhódításában, a kertvárosi és a természetközeli lakókörnyezet kialakításában, továbbá az egyenrangú kapcsolatokat hangsúlyozó közösségi élet és a gyermekközpontú nevelés mai megnyilvánulásaiban is”.

Németh András és Ehrenhard Skiera, valamint Szegő György bevezető írásai már ebbe a „szellemi architektúrába”, az idegenség és elidegenedettség világába kalauzolnak, ahol az elvágyódás az érzelmi ridegség társadalmi hatásai közül a művészeti tájékozódás terén immár új irányokat szab az életreform késztetésében formálódó világnézetek számára (9-69. old.). Boreczky Ágnes írása (71-85.) épp ezt az „éltűnő” világot jeleníti meg az életreform-képzetek egy sajátos optikáján keresztül: a tánc, a mozdulatművészet mint testkép-változás és a modernitás, továbbá az emancipáció kísérője lesz láthatóvá a magyar „eszmélés” intim világában. E világban az új tudást a rendkívül gazdag tudásanyagot feldolgozó, látványos kiállítás elsőként foglalta össze az eddig csak Németországban és Ausztriában közönség elé került társadalomkritikus tematikát, valamint ennek korabeli művészetekre gyakorolt hatását – többek között Aba Novák, Csók István, Csontváry, Derkovits, Egry József, Fényes Adolf, Ferenczy, Gulácsy, Iványi-Grünwald, Jaschik Álmos, Kacziány Aladár, Diefenbach, Kernstok, Koszta, Kozma Lajos, Körösfői Kriesch, Maróti Géza, Mednyánszky vagy Rippl-Rónai munkáin keresztül. Ezeket a kiállítás korabeli plakátokkal, kiadványokkal, röpiratokkal egészítette ki, melyek az életreform-gondolkodás hétköznapi emlékei maradtak, s ilyen a kötetben is gazdagon illusztrált mozdulatművészeti, korabeli sportolást is bemutató fotográfiák sora.

A háttérben kézenfekvő módon volt jelen a 19. század végére kialakult modern ipari társadalom számos kritikai közérzethez vezető momentuma, így a civilizáció pusztulóban létének kérdése, vagyis „az emberiséget meg kell menteni” közérzete, melyet a modernitás kezdetei óta szinte minden nemzedék újra feltesz, keresvén a lehetséges alternatíváját annak, ahogyan és amiben aktuálisan él. A századvégen felgyorsuló modernizáció hatásai alapszinten is átformálták a kor emberének természeti és társadalmi környezetét. „Az osztrák-magyar kiegyezés (1867), majd a német császárság létrejötte (1871) nem csupán a kelet-európai régió politikai stabilitását, nagyarányú társadalmi-gazdasági prosperitását eredményezte, de fölerősítette az iparosodás és az urbanizáció negatív hatásait is: a nagyvárosok hirtelen és ellenőrizetlen fejlődését, a társadalmi ellentmondások, gazdasági egyenlőtlenségek erősödését, a hagyományos közösségek felbomlását, a városi ember atomizálódását. Megváltoztatta a munka- és lakásviszonyokat, a társas kapcsolatokat, a szabadidő, az étkezés, a ruházkodás, a közösségi szokások és a vallásgyakorlás hagyományos rendjét. A modernizációt bíráló korabeli kultúrpolitika gyakori vádja volt, hogy a mélyreható gazdasági jólétet eredményező fejlődést és a nyomában járó társadalmi átalakulást nem követte valódi világnézeti-esztétikai-művészeti megújulás. A változásokat szorgalmazó művészek ennek jegyében láttak hozzá ’a nép minden életmegnyilvánulását kifejező művészeti stílusok egységét’ megjelenítő új kultúra megteremtéséhez. Ezt az útmutatást hamarosan követték a megváltozott egyéni és közösségi életfelfogás sokszínű dallamának – a neveléstől, a ruházkodástól a táncon, sporton, az étkezési, testkultúrán és természetgyógyászaton át a női emancipációs, ifjúsági, környezet- és természetvédő, honismereti, iparművészeti, kertvárosépítő és mezőgazdasági termelőközösségekig magába foglaló – új melódiáit megszólaltató életreform különböző, egymáshoz gyakran átláthatatlan szálakon kötődő, kisebb-nagyobb csoportosulásai…” /…/ „Az élet teljessége az önellátással, a reformruházattal, a reformneveléssel és családformával csak nagyon kevés helyen valósult meg; ilyen volt a svájci Monte Verità hegye, amely külön egységet kapott a tárlaton, akárcsak a gödöllői művésztelep, ahol az alkotáson kívül nagy hangsúlyt fektettek az önellátásra, a művészi gyökerek, köztük a népművészet felfedezésére is”. E változások dinamikája Bécstől Darmstadtig, Drezdától akár Pest-Budáig számos új jelenséget foglalt magába (pedagógiai reformok, új szellemi vezetői ideálok, alternatív hitek, változó művészeti ideálok, vegetáriánus étkezés, biogazdálkodás, természetgyógyászat, keleti vallások, küzdősportok, ezotéria iránti vonzalom, kertvárosi és zöld lakókörnyezet újraformálása, egyenrangú kapcsolatokra törekvő közösségi élet, városi kultúra és életmód szinte teljes átalakítása stb.), melyek részleteiről Wolfgang R. Knabe, Kai Bucholz, Thomas Zauschirm, Renate Ulmer, Klaus-Peter Arnold, Gernot Böhme, Herman Müller tanulmányai és illusztrációi szólnak e kötetben. Érdemes kiemelni, hogy kivételesen ízléses, szép és gazdag illusztrációs anyaggal, míves betűképekkel, mélyen „zöld” papíron, választékos látványként megvalósított könyv részeként. Müller és Böhme írásai egyenesen a polgári reformerek és az életreform-mozgalmat az ipari polgárság ellenében kritikai reflexióként megfogalmazó irodalmi válaszokra koncentrálnak, seregnyi izgalmas kísérlet, idea, vízió és utópia gyönyörű valóság-vázlatára irányítva a figyelmet (145-159.), melyben főszerepet kap a művészeteket a természetbe átvivő, az eszményeknek „prófétai” küldetésességgel megfelelő, az Édenkertet újrakereső törekvés is. Ennek több európai (svájci, skandináv, brit, francia, németalföldi) változatával párhuzamban tárgyalja az amerikai történéseket Hervé Doucet, Reinhard Farkas, Alain Nothnagle, Burkhard Pohl, Renate Wiggershaus és Kaat Wils közös rövid tanulmánya (161-171.), majd Németh András és Ehrenhard Skiera életreform-kislexikonja zárja az elméleti írások sorát, végül a korabeli források és dokumentumok jegyzéke teljesíti ki a könyvet.

A kötet jelzi még, mennyiben áll meg, hogy a 19. századi reformmozgalmak eszméinek további és konstruktív bázisát az evolucionizmus szellemisége kínálta, amennyiben a biológiai evolúció nyomán, vagy annak betetőzése során bekövetkezik az emberi faj testi, szellemi és erkölcsi tökéletesedését eredményező minőségi evolúció is, amely biztosítja a fejlődés mindenkori „jó” irányát, ideális formálódását. Ez a „végső jó” perspektívájából felismerhetővé teszi az akadályozó „gonosz” erők hatását, ezáltal azok legyőzhetők lesznek, s így megmenthető lesz a tápláló Föld, megoldható a válság, s a társadalomkritikai reformmozgalmak hozzájárulhatnak az igazságos, osztály nélküli társadalmak kialakulásához, aminek perspektíváit e mozgalmak irányzatainak békés győzelme, sőt az „önfejlődés” révén kivitelezhető változata kínálja, szemben a militáns-kommunista osztályharcos mozgalmak, a forradalmi harcok által kikényszerített változásokkal. A Műcsarnok monumentális kiállítása és e kötet együttesen a Magyarországon elsőként feldolgozott életreform-mozgalomtörténet és művészeti vonatkozásai bemutatásával a korszak művészeinek e mozgalmakhoz fűződő, javarészt ismeretlen kapcsolatára fókuszál, egyszersmind a modern művészetek egy spirituális vonulatának hazai példáit az európai művészeti és gondolkodási mezőbe helyezve láttatja.

[i] Szerkesztette Németh András és Ehrehard Skiera. Műcsarnok, Budapest, 2018., 288 oldal