VERS

Kiss Tamás: Apokaliptikus szürrealizmus 1.

Kiss Tamás alkotása (részlet)

Az apokaliptikus szürrealizmus az emberi életben folyvást bekövetkező abszurd, szürreális
létmódokra irányítja a figyelmet. Az apokalipszis, nem más, mint kinyilatkoztatás. El kívánja mondani, ha tetszik, ki akarja nyilatkoztatni a sors-létekre ítélt ember szélmalomharcát, örök belső elhagyatottságának létfelőrlő történéseit, a mindenkori történelmi-társadalmi helyzetekből való reménytelen kiszabadulási kísérletek tragikomikumát. Mindezt nem is teheti másképpen, csak a szürrealizmus eszközeivel, hiszen abszurditásra csak abszurditásokkal lehet reagálni. Mindeközben a látszólagos képtelenségeken, akár jókat is lehet nevetni, vagy zokogni talán…

                                                         Végigjátszották…

Ők már végigjátszották…
Elmentek oda, ahová küldték őket
Hogy vitézül megölessenek
Pedig álmodoztak az életről
Hegyek-völgyek „integettek feléjük”
De ők nem voltak se hegyek se völgyek
Csak emberek egy világban
Melyben első áldozók voltak valaha
S az utolsó kenetben is részesülhettek
Mint őseik, akik szintén jók voltak
Nem loptak, nem csaltak, de nem is éltek
Csak teljesítették mindazt a szépséges szörnyűséget
Melyet „megkövetelt” tőlük a haza
Vagy a nyomor egy sáros kis utcácskában
Ahová Jézus igazi dalai is eljuthattak
Vasárnapi megterített asztaloknál
Buzgón mormolt imákkal doromboltak
Mint a tarka macska a küszöbön
Sóhajokba fojtott kék ég-álmokkal
Szakadt, kopott sárgás fotók előtt könnyezve
Jövőt csupán óvatos gondolat-foszlányokkal remélve
Leélték magukat holmi homályos túlvilág-reményben
Föld-rögökre tekintve félve mentek kötelességeikbe
„Mi lesz velünk anyus?” kérdésekkel körül ölelve
„És a gyerek?” vajon merre lehet?
Az Úr majd ad rá választ más már sohasem
S a válaszok helyett hírek özöne jött csupán
Vak reményeket mindenkor pusztulás követett
Míg el nem következik egy „szép nagy csendesség”
Megszülve a Magány-társat és kész van aztán…
„Éjre nap” jön évekre évek
Színek születnek s halnak el szépen
Mert: „Az ember jól-rosszul mégiscsak végigjátsza a maga vállalta szerepeket mind sorjában. Csakhogy nem, mint a színpadi, csinált történetekben, egy fő személy szándéka után igazodik
a többieké; a valóságban külön fő személy önmagának, és senki sem vállal mellékes szerepet…”
(Kaffka Margit: „Színek és évek”). Legföljebb akkor, ha elfakulnak a színek és értelmüket vesztik az évek…

Anyám már régen nem élt, mikor álmomban egy ismerős utcán
Téli hidegben fehéres koszos hóban zarándokolva némán
Megpróbáltam hazamenni egy ősgyermeki hangulat szárnyán
Csakhogy az út végtelen időbe tornyosulva várt rám
S eltört élet-tengelybe burkolta drága szülőm elhaló mosolyát…

Kiss Tamás legutóbb a Szöveten: