A Brentából kel fel reggel az új arc.
Fénylő, napkerek, illő a szláv cro-magnoni C koponyához,
s a tarkón oly rövidre vágott a haj, mint aratás után a tarló.
Toszkánmód látva más a jelentése,
mint Padovában nézve és magyarul elmondva,
asszonyom, kinek képét úgy formázza meg a Nap,
hogy hol elveszti, hol felleli, váltakozva.
Nagyasszonyom, ezer szívet
s ezer boldogtalan szerelmes lélek hódolatát őrzöd,
ahogyan a fodrozódó víztükör szokása,
öszvevegyülnek benned a felhők,
annyi más mondatnak ígérve jelentést, ahány az olvasód,
amikor más-más a napállás és az árnyék.
Hát az én lelkem mitévő legyen?
Ki magadba fogadod, hogy pokluk legyen,
a többi panaszát, sírását gyengéden s lágyan,
miként sár a cipőt, öntőformákat hagyva a lépések után,
hogy legyen emlék, mely azokat kitöltse,
merre tartasz? A mennybe? Milyenné válik végső alakod?
S én merre, ki többet tudok a kegyetlenségedről,
mert jutott belőle elegendő, bár a tűri a fájdalmat a szív,
a többiek kínját hogyan viseljem,
akikből nem maradt több, mint üres, cipő alakú forma?
Nekem, aki látom, mennyi levetett holmi hever körötted,
mért kell a többiek pucér kínját éreznem,
ha a magamét, mely, hogy az éjjel nappallá vált,
sem viselem?

Géczi János verse korábban a Szöveten:

Géczi János: Ő