Home / Handó Péter: Szimat

Gyomorforgató a bűz. Ettől még Zo nem szeretne gyomorforgatókönyvet írni. Nem azért, mert a filmes szakmában ilyen nincs, még ha készülnek is gyomorforgató filmek, hanem azért, mert ezúttal gombázni szeretne és nem papír fölött agyalni arról, mi, mit és hogyan tudna felforgatni, és az egészet hogy lehetne leforgatni, aztán a nagyközönség elé tálalni. Tapasztalatból tudja, amit szagol, az dögszag a javából, pedig egyetlen egy dögöt sem látott még eddig. Akár egy dögkút belsejében, úgy érzi magát erdő szerte keltében-jártában. Ezt ugyan csak gyanítja, mivel sosem vetették még dögkútba, de egy-egy elhullt vad vagy vadászok által kilőtt és elkaparatlan eb keresztezte már útját, ezért van némi reális elképzelése arról, milyen szagok is uralkodhatnak egy ilyen tetemgyűjtő-helyen. Magában keresi a lehetséges okait e különleges jelenségnek. Csúcsragadozó ólálkodna a környéken? – vélekedik kétkedőn. Medve, farkas- vagy aranysakál-horda? De minek ejtenének el több állatot, mint amennyit éppen elfogyasztanak? Ez idegen az alaptermészetüktől. Vagy talán ezúttal egy szarvasnál többet ejtettek el a vadászok? És megint úgy jártak el, mint aminek legutóbb a nyomaival szembesült(?): egy szarvas teljes belső része állta útját az erdei ösvényen, alig kikezdve a legyek, légypeték és -lárvák által. A vadhúst vivő még arra is sajnálta az idejét, hogy a szívet, tüdőt, vesét, májat leválassza a bélkupacról, vagy hogy ezt az egész halmot félrehúzza, ne virítson az arra tébláboló szemébe. Ő elvégezte a dolgát, amikor ölt és zsigerelt. Végezze el a természet is a magáét! A harmadikként felötlött lehetőség tűnt a legvalószínűbbnek mégis: tömeges állatelhullás. Rágcsálók pusztulására gondolt először, ám, mivel még az apróvadak maradványait is látnia kellene, élhetett-e egy erdőben annyi rágcsáló, hogy egyetlen talpalatnyi hely se akad benne, ahol jó levegőt szívhatna? Akkor vajon honnan, miből-kiből származhat ez az irdatlan bűz, ha láthatatlan marad?
Azon kapja magát Zo, hogy dögöt keres s nem gombát, pedig az utóbbival szeretné föltölteni a fagyasztószekrényét télire. Amint ezt felismeri, szembesíti magát azzal: ennek így semmi értelme, a végén még összeszed ő is valami nyavalyát, s ha nem is az erdőben dobja fel a talpát, az otthon, ágyban se esne jól neki. Befogja hát az orrát, hogy mérsékelje a szagérzékelését. Kényszerűségből bele-beleharap a levegőbe, mert egy-egy levegővétel csak kisidőre elég, így kénytelen újra és újra megismételni. Rá kell jönnie, ez a megoldás se jobb. Vagy kellemesebb. Legjobb, amit tehet, ha a lehető legrövidebb úton, mindenféle nyomvonalat figyelmen kívül hagyva, egyenesen nekivág a partnak és sürgősen kiverekszi magát az erdőből. Az erdőszél azonban kökénybokrokból akadályt emel elé. Először megkísérli a közéjük furakodást, ám miután az inge is elszakad, a bőre pedig számos pontján sajog a belé hatoló tüskéktől, meghátrál, s addig halad párhuzamosan a bokrokkal, míg egy nagyvadcsapáson ki nem lát a mezőre. Itt átkel az erdei bűzből a mezei bűzbe.
Eleinte azt gyanítja, beleivódtak a bőrébe a szagok, aztán hogy a szellő sodorhatja utána, végül belátja, a mezőt is megközelítőleg ugyanaz járja át. Csak a falu határában enyhül a bűz, az orrából azonban még órák múlva sem akar távozni, az éjszaka kinyílt kandeláberkaktuszai fehér virágain is ezt érzi, ahogy elhalad mellettük.
Hazaérve elmeséli asszonyának gombázás-kudarca okát, aki, hogy lelket öntsön belé, fácánlevessel és vadasan elkészített nyúlpörkölttel kínálja. Már rezegnek is az aranysárga zsírfoltok a leves felszínén, de Zo úgy véli, ha ezt most megenné, visszatálalná az egészet, ezért inkább beáll a zuhanyrózsa alá, majd átnézi a testét a tükör előtt, hány kullancsot szedett össze. Talál néhányat. Gyerekkora óta szeretik a vérét a kullancsok. Olyan erdei kiruccanása nincs, ahonnan kullancs nélkül térne vissza. Ennek ellenére még egyszer sem betegedett le miattuk, pedig a kullancstérkép szerint fertőzött területen jár ilyenkor, és számos ismerősét kezelték már lyme-kór következtében az elmúlt években.
A zuhanyzás némiképp segít rajta, gyomra kezd rendes kerékvágásba állni, éhségérzete is támad korgásokkal kísérve, de azért óvatos duhajként előbb teát főz, elkortyol egy csészével, s aztán próbálkozik a levessel, amit néhány rövid kanalazás után gyógyszernek minősít. Mosolyog is magában a kijelentése apropóján, hogy a gyógyszerügynökségek bizonyosan tönkremennének, ha az orvos jó fácánlevest írna fel a betegek bajára. Viszont fellendülne a vadgazdálkodás – átmenetileg, míg lenne mit lelőni. Következésképp, ami az embernek jó, többnyire nem jó az élővilágnak. Feltehetőleg azért, mert ugyanarra a tünetre mindenkinek ugyanazt javasolják, holott mindenkinél más szüntetné meg az észlelt tünetet. Zonál beválik a leves, de beválik-e másnál is? Szignifikánsan hatékony lenne-e egy erre irányuló kutatás esetén a fácánleves? Vagy csak akkor, ha valamelyik multinacionális cég felvenné a termékpalettájára és tömeggyártásába kezdene? Természetesen megfelelő haszonkulccsal termelhetővé téve. Egy idő után a fácánt fácánízfokozó helyettesíthetné, a húsát pedig petri-csészés sejtszaporítással biztosíthatnák. Az ízérzékelés számára talán még jobb is lenne ez a megoldás. Üzleti szempontból bizonyosan. Aki egyszer rákapna, fácánleves-függővé válna. Hátha még kerülne bele egy kis rókagomba, akár a hazaiba.
Ebéd után Zo belesüpped a fotelébe és felhívja hasonlóképp nagygombász barátját, hogy elmesélje erdei tapasztalatait. Hamarosan megnyugodhat, nem barnamedve ténfereg és garázdálkodik feléjük, nem kell macit zavarnia a málnásban vagy medveálarc vásárlásával álcázódnia, ha kiruccanni támad kedve, csupán sertéspestis tarol, ami miatt százával égetik az elpusztult vaddisznókat a vadászok országszerte. Errefelé még most kezdik el a disznók égetését. Zo lelki szemei előtt megjelennek a modern kor disznóinkvizítorai, bíróságai és hóhérai.
Fene a gusztusuk – gondolja Zo, ahogy maga elé képzeli az elhullt vaddisznók felkutatását, begyűjtését, gúlába hordását, húsukból felszálló füst szagát, amint keveredik az általa szimatolt dögalappal… Eddig se kívánkozott vadásztársaságba lépni, ezután végképp nem, ha a tagokra efféle nemes cselekedet is hárul. Környezettudatos vadelejtés ide vagy oda. Úri hobbiból se tenne eztán ilyent. Habár előtte se. Egyelőre még a gombáról is le képes mondani. Majd beosztják az előző szedést. Ha más nem, a tél lerendezi a bűzt, a téli szél meg kiszellőzteti a maradványokat is, hogy végül beköszönthessen az illatos tavasz.
Erről az eljövendő illatról jut eszébe, hogy a tegnapi naplementénél nyíló kaktuszvirágok hamarosan összezárják szirmaikat, holnaptól pedig egyre kókadtabban lógnak alá, míg a súlyuk le nem töri őket. Nincs kolibrije, pöndörnyelvű lepkéje, így nincs beporzás, nincsenek termések és bennük apró érett magok, amelyből a harmadik évre lesz borsószemnyi növény, már ha megéri évei ennyi számát, nem locsolja túl vagy nem szikkasztja ki, mint afféle elfuserált botanikus.
Elégedetten szimatol. Van egy kis buké még az orrában, de a kaktuszvirág-bukmékere édesen azt párologja felé: oda se neki. Vadkár vallott. Ez is elmúlik egyszer. Feledjük.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük