Jó lenne, ha élne az a Kinek, de jó ideje
Nincs, és mégis úgy érzem csak Neki beszélek untalan
Sötét, koponyákba szorult, elhagyatott éjeken
Mindenféle remény érző, izgő-mozgó gondolattal
Pedig Ő tán az öröktől fogva nemlétezők
Birodalmában honol, jobbnak látta nem reinkarnálódni többé,
Inkább egy bizonyos semmiben maradva bölcsen hallgatni
Vagy beköltözni az opálosra elhülyített szemekbe
Jelezve a látóknak, hogy Nincs Kinek egy értelmes
Szót is szólniuk ezután sem soha többé
És mégis, azok, kiknek négy kerekük sincs ki
Csak Nincs Kinek meghallgatására számíthatnak
Aki bizonyára lehet bárki, s bármi kincs is
Mert miért is ne szólalhatnának meg egyszer
A rózsák, egy bolondossá lett, ficánkoló bokorban
Andalító illatokat szórva kószán szálló szavakra
Méhecske-messengereknek is ihletet adva
Hogy vigyék tova a hírt szárnyuk szakadva
Ambróziás jövőben viruló mézvirágok felé
Örökös remény-utazás-hánykolódásokon át
A rózsás ujjú hajnal folyvást felkelő ködein
Áttörve oda, hol a legszebb dalra Pénelopé
Végső feledésbe merült sírhantja vár…
Kiss Tamás verse korábban a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?