tükörbe nézel s engem látsz,
ez egy kapu,
mely összeköti tekintetünk.
vággyal táplált lángok
örvénylenek porcikáinkban.
az angyalok nem zokognak,
szférák együtt várakoznak
érintkezésünkre kiéhezve.
önmagam benned lelem,
buborékrészecskéből pottyantam ide!
mozdulataink egyformák,
pupilláidban ragyog vonásaid tükörképe.
érintsd meg a tükröt,
hiszen ott szobrozok!
érezhetjük egymást, de mégsem.
szippantson be a túloldal,
lehet, ott megtalálsz.
ahol én szűnök meg,
s te pedig létrejössz.
Soltész Dávid verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?