KÖZLEMÉNYEK

Még utoljára – Megjelent Bogdán József verseskötete

Az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot BOGDÁN József vajdasági költő Még utoljára című, életrajzi verseket és egy lírai prózát tartalmazó kötete.

Bogdán József (1956, Zenta).
Általános iskolába Magyarkanizsán és Nagybecskereken járt. A szabadkai Paulinumban érettségizett 1976-ban. Teológiai tanulmányait a horvátországi Diakováron végezte, ahol 1983-ban teológiai és filozófiai szakon szerzett diplomát. Ugyanebben az évben pappá szentelték. Tordától Egyházaskéren át Fehértemplomig számos bánáti helységben volt segédlelkész, majd plébános. Jelenleg Nagykikindán teljesít szolgálatot. Első verseskötete, az Ablakok, 1989-ben látott napvilágot. Versei szerb, horvát, német, francia és román nyelven is megjelentek.
2000-ben Szenteleky Kornél Irodalmi Díjjal, 2012-ben Herceg János-díjjal tüntették ki. 2013-ban elnyerte a Magyar Művészetért Alapítvány Ex Libris díját.
Bogdán József (Dormán László felvétele)
Verseskötetei:
Ablakok (1989), Billegések (1992), Szívzörejek (1994), Szeder indája (1998), Isten ékszerei (2000), A Kosztolányi család közelében (2004), Fohász a déli végeken (2006), Remegés (2006), Latice, trn (Szirmok és tövisek) (2009), Szirmok és tövisek (2010), Bíborbogár (2011), Másnap (2011), Zilált papi imák (2013), A szavak néha kövek (2016), Izzó lávacseppek (2019).

Bogdán József a Szövet állandó munkatársa: az életrajzi versek legnagyobb hányada kötetbe gyűjtésük előtt a magazin versrovatában jelent meg.

A kötetet szerkesztette és az utószót BENCE Erika írta. A kiadói konzulens SÁGI VARGA Kinga volt.

A könyvet VASS Szabolcs (1972) grafikus illusztrálta, fedőlapját CSERNIK Előd tervezte.

A kötet utószava:

Szünet nélküli emlék

Az életrajzi szövegekről

A múlt kép-, szöveg- és hangtöredékek formájában – szünet nélkül – árad, tör felszínre (utat magának) Bogdán József költészetében és lírai prózájában; az emlékképnek és a gondolatnak nincs szüksége levegővételre, amit másként, írott szövegben, írásjelekkel jelölünk. Ezért marad el a központozás teljesen Még utoljára című verses életrajzának valamennyi szövegéből, képez így, hiányában is fontos jelentést, hogy aztán ezek az egymásba átfolyó és   -tűnő képek A mi papunk című lírai prózába szervesülve nyerjék el az emlékezés konvencionális (mondat)formáit, noha a versbeszéd, töredékesen, még így is (kétszer ) felbukkan és megtöri a prózaformát.

            Az egymásba olvadó emlékképek a trauma egyetemességét és mindenre kiterjedő alakzatait jelenítik meg, teszik érzékelhetővé számunkra.  Az Apám nagy kurafi volt… kezdetű versben a megalázottság és a szégyen elvont jelentései válnak látható és elképzelhető képivé azáltal, hogy a térben elhelyezkedő előszoba képére, amelyen keresztül az el- és kiutasított lírai alany („kotródjon innen mi cigányokkal nem foglalkozunk”) távozik a házból, a „sírás előszobájának”-nak lelki képe vetítődik rá: „Bocsánat a zavarásért már itt sem vagyok mondtam a sírás előcsarnokában”. A Piros Pünkösd napján…-ban az áldozat és a lelki szépség tüneményes képe válik érzékelhetővé a templomban szálló fehér galambtoll látványában. Az Unokahúgom… szókezdetű haikuban az igeegyaránt vonatkozik a szociális kényszerből eladott „vastag fekete haj”-ra és a test áruvá válására: „Unokahúgom vastag / fekete haját / Eladta magát”.

Vajdasági Szilveszter

Anyátlan árvaság, szeretetlenség, a nevelőszülők kegyetlensége, nélkülözés és a jólvasaltak társadalmából való kiszorultság avatja a lírai ént egyfajta vajdasági Szilveszterré: a szegénység minden külső és lelki jelén (elhanyagoltság, éhezés, a hideg gyötrelme) át a kegyetlenek és a hatalommal rendelkezők elleni lázadásig (a haldokló anyával rosszul bánó Bolváriné fölkeresése, szembeszegülés az egyházi elöljárók akaratával), a szabadságkorlátok feszegetéséig, az önvád különböző formáiig:

 Amikor szólnom kellett volna

 Egy szó sem gördült ki a számon…

Szakrális és profán

            Bogdán József életrajzi verseinek rövidebb-hosszabb ciklusait formai/műfaji és motivikus sajátosságok hozták létre: az epigrammatikus versszerveződést például az Én a Jóskámat sohase szerettem című fejezetben haikuk sorozata töri meg. A Gyónom a mindenható Istennek fejezetben a fohász és az ünnepélyesség versnyelve dominál, míg a Lógó fürtjei a vállamon versei a szerelmi líra regisztereit működtetik. A Rózsaszirmokat röptetett a szublimáció, az epilógus szerepét betöltő verseket öleli föl.

            Nemcsak a versek formája, beszédmódjuk is színes palettát képez Bogdán költészetében, a Még utoljára versvilágában. A gyermekkorról szólók (Már egyre nehezebben, Én a Jóskámat sohase szerettem) a trauma és a traumatizáltság nyelvét szólaltatják meg, az imaszerű költemények a magasztosság kvalitásaival bírnak, ugyanakkor olyan versek is ékelődnek közéjük, amelyek a profán és a groteszk nyelvét érvényesítik, például a Szent Antalnak imájára… kezdetű palimpszeszt, ami inkább vicces, mintsem ünnepélyes hangulatú vers. Ugyanígy a szerelmi versek között a Kerüljön beljebb…, ami a szerelmi élmény, a családi élet visszáját mutatja meg. Az Apám sörösüvegekkel játszik ciklus látszólag az aszociális apa portréját rajzolja meg, ám valójában az anya szenvedéseit és halálának körülményeit beszéli el a líra nyelvén

A cigány Matyi unokája

            A mi papunk című kötetzáró próza mutatja be a Még utoljára versciklusainak ihlető, életre hívó eseményét, az elhatározás pillanatát.  A számkivetett, lenézett cigány nagyapa („Á, senki, csak a cigány Matyi…”) elhanyagolt sírja előtt szeretteik sírját látogató asszonyok leplezik le a falu papját: ő a cigány Matyi unokája. Cigány, aki gyermekkorában a nélkülözés és a szeretetlenség állapotánál súlyosabb traumaként élte meg származását: hogy barna a bőre, hogy cigány a vére, lovári az anyanyelve. Legfontosabb fogadalma, hogy mindenáron eltitkolja  cigányságát, célja és vágya, hogy magyarrá váljon: s ez, úgy tűnik, sikerül is. Az első látványos sikert Arany János A bajusz című versének elszavalásával éri el, az egyetemes európai keresztény kultúrában való feloldódást (pontosabban: elrejtőzést) teológiai tanulmányai hozzák el számára.

            Úgy tűnik, asszimilációja sikerrel járt és teljes. Aztán a tordai temetőben, ebben az állapotban kerül szembe váratlanul és visszavonhatatlanul eredeti identitásával: az anyanyelvi kultúra visszaköveteli és veszi magának tékozló fiát.

Feloldódás a költészetben

Most hogy már öregszem egyre inkább / Kiszépül arcomra cigányságom…” – az egyszerre felemelő és megrendítő váltás hangjai a lírai én magatartásában; a saját kultúrába való visszatérés, az anyanyelv visszavételének és egyenrangúsításának verspillanata, amikor a magyar nyelvű beszédet felváltja a cigány akcentus, majd a nyelv is a versben: Temerao me.