Kócaidra aranyba pácolt lomb a hajam
Didergés fájlal és minden akarat zihál
Ami törötté lett benned egészen talál
Ajtóidon zörgő öklök esők a szellemek
Úgy jöttek hogy többé el nem mentek
Rémálmaidtól kucorgó testű köd figyel
Bölcsődben csörgő játék koporsó víz
Egy megszentelt némaság fogadalma
Megátkozott anyád rabnyelvű lelence
Koptatott ecset alakod lepedőd festve
Még silány önkínzás vígasztal kenyéren
Izzadtságodtól sorvadt izmod göröngy
Szivárvánnyá fesleni tiltanak a levelek
Cigarettáid füsterdejében kúszó vadak
Az esték szívedre alvadt csipapáncélok
Feltépett szempillák a hajnalok rajtad
Farkasvakság vonyító nyári naplemente
Ostor és korbács gyűjt kamillát kezedbe
Májgyulladásos tél szuszog szemeidbe
Oltárod hókristályait magadhoz vetted
Magadért nem kell nincs miben áldozz
Nem tudtad hogy az életért sorba állnak
Nem tudod hogy a halálért sorban várnak
Nem tudni ajándékát a kárhoztatásnak
Tétovaság játszmái sorszámaid fogynak
A szeretet utóízén nyalka menyecskék
Ma fanyarkeblű tejét képzelgő oázisok
Helyetted nem lesznek apák és anyák
Nem lesz emberré a susárlások mérge
Kígyósugaraid burkus-gócán egy népre
A tudatlanság itt teljes hermafroditái rád
Hogy előre engedjenek sohasem vártak
Rád szakadó énekben te légy torok szála
Tőled vetélt életed szentje magad legyél
Ne késlekedj a boldogság fáklyáival haza
Kócaimra aranyba pácolt lomb a hajad
Didergés fájlalt és minden akarat zihált
Ami törötté lett bennem egészed talán
Ajtóimon zörgő öklök esők a szellemek
Úgy jönnek hogy többé el nem megyek
Tóth Olivér verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?