Juhász Zsuzsanna: Rezsósirató
Csak nem zárják el teljesen a gázt. Pedig itt jobb volna, mert túl alacsonyra szabták a kvótát.
Amíg még átlagos árat kell fizetni. De azt se tudjuk, mennyi lesz az átlagos, azt meg pláne nem, hogy mennyi a piaci. De erre meg azt mondják, az a világtól függ. Amit már megszoktunk, hogy mi az egész világnak vagyunk kitéve, és sose a jó, de mindig a rossz széljárásnak.
És most még ez is, hogy az istennek se zárják el végleg a gázcsapokat. Pedig mi a kihívásokhoz vagyunk szokva. Lassan már egy túlélt napunk is tele van kihívással. És tényleg jobb lenne nem vadítani tovább a kiszámíthatatlan kvótákkal, mert idáig csak osztályok, rétegek mentek egymás nyakának, és kurvázták le az anyákat. De most már a maradék pár család is totziher, hogy kétfelé szakad, vagy többfelé. Ki hogy számol vagy értelmez, ehhez képes mennyivel egyöntetűbb a német kormány döntése. Decemberben senki, semmilyen számlát nem fizet. De itt csak a találgatás megy, vagy már az sem. Akinek kellett, az megharagudott a másikra, örökre. De nem is baj, ha külföldre megy, nem kell annyira sírni utána. Pedig azt mondják, a sírás jót tesz, mert már a férfiaknak is szabad. De mintha a nőktől irigyelték volna el, mert a nőknek meg egyre kevésbé szabad. Hisz’ főleg ők nevelik a gyerekeket, akik mit szólnának, ha az anyjuk nekiállna folyton ríni. De tényleg.
A teljes lezárás jobb lett volna. Mi már egyébként is gyakoroltuk ezt. Nálunk télvíz idején zárták el a gázt, pedig tudta a megbízott csapat, hogy télnél előbb nem ér rá. Mégis elvállalta, velünk meg ki lett babrálva. Vehettünk olajradiátorokat meg vízforralót, ha már fürödni akartunk. Szóval olyanok vagyunk már, mint a bántalmazottak. Menekíthetnének bennünket bárhová, bánhatnának velünk bármily nyájasan. Nekünk hiányozna már, hogy olykor farba kopuláljanak bennünket. Ehhez vagyunk szokva, na. Mert a lezárás is kósza hír volt csupán. Pedig milyen jó kis egytálételeket főztem volna a rezsón. Ráhelyeztem volna a gáztűzhelyre, mint egy koronát. És nem két-háromnaponta főztem volna rajta.
Hanem minden nap. Mert valaha azért dolgoztam, azért is, hogy egyszer majd minden nap frisset főzzek. És ne intézményi, munkából hazahozott leveseket kelljen egyszer megbolondítanom. Krumplival, kolbásszal, szalonnával.
Igaz, azóta úgy megdrágult minden, hogy előbb a kolbászt is, szalonnát is meg kéne bolondítani. Azaz előállítani valahogy, de nem húsból. Bizisten, füstölt kartonpapírt fogunk előbb-utóbb a lencsébe főzni. Vagyis fűmagba.
De tényleg, bennünket kellene legelőbb megbolondítani. És létrehozni egy emberszerűt, ami nem fázik, és nem bírja már megemészteni a húst. Holott eredetileg micsoda vívmánya volt az ősembernek, hogy mindenevő lett. Most meg rakhatom el a rezsót. Pedig a pipereboltostól vettem, ő meg, azt mondja, egy öreg bácsitól. És akkor tehát az sem igaz, hogy az öregek az aranyaikat viszik zálogba, hogy ételt tudjanak venni.
Szépít megint a híradó, mert nem aranyat visznek, hanem főleg bármit.
Bármit, amiért kapni lehet egy fillért is.
Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: