Handó Péter: Stációk (13/14)

13.

A forgalom alig gyorsult valamit, hiába irányította egy ideje a rend őre. Az úton lévők ugyan a dobozon kívül keveset láttak, azt viszont érzékelték, rendkívüli dolog történhetett a bódé környezetében, s ez összefüggésben állhat az odébb heverő irat- és egyéb halommal. Ebből kombináltak mindenfélét, remélve, az esti hírműsor majd őket igazolja. Egyesek azt gyanították, éppen egy állam elleni összeesküvést leleplezett le a hatóság, az elkövetők azonban leléptek, s most azt kell megakadályoznia a helyszínen tartózkodó rendőröknek, hogy az erősítés megérkezéséig – egy szemhunyásnyinál alaposabban – senki se pillantson a szétszóródott papírokba. Mások gazdasági bűntényre gondoltak az iratok külleme alapján. Néhányan felfedezték az esőáztatta járdán szétfolyó vörös foltot, s úgy vélték, dobozzal takarták el a kíváncsi tekintetek elől a maffia-leszámolás áldozatát, aki – ebből következően – csakis egy közismert személyiség lehet. Fölmerült még az összeesküvés-elméletnek, az ismeretlen világok bizonyítékai előkerülésének, más dimenzió felé tátongó féreglyuknak és az illegális tavaszi lomtalanításnak a lehetősége is. Márkra senki nem gondolt (névtelen aktakukac volt), csak az anyja. Ölébe fogott ételhordójában ott lötyögött a langyos csontleves, lapult a rántott hús a rizibizi fölött, s tűrte, hogy a csemegeuborka minden kanyarnál végigmasszírozza a hátát, hallgatott az almás pite. Nem akart ő többet tudni, csak hogy jól van a fia, s ott várja az integetését, ahol ebben az időben mindig is, az irodaház ablakában. De nem volt senki sem a nedves ablakszemben, így hát leszállt a park melletti megállóban, és némi szabálytalankodás árán átkelt a túloldalra, hogy lekövesse azt az útvonalat, amit Márknak a munkahelye és az otthona között nap mint nap meg kellett tennie.

Tele volt bajsejtelmekkel, amiről utólag azt mondta, mindig is tudta, hogy ennek egyszer be kell következnie, csak nem akarta elhinni, mert az ő áldott egy fia soha senkinek – még egy légynek sem – tudott ártani. Mért kellett hát akkor ezt tenni vele? Anyai szíve ezt soha nem értette meg, és nem is akarta. Tőle a legdrágábbat vették el. Ám ekkor még csupán a kimondhatatlanul rossz érzések gyötörték, nem az a valóság, ami a parkon átkelve fogadta.

Ment egyenletesen és határozottan a saras csapáson. Zihált a mellkasa – maga számára túl erős tempót diktált. Az ételhordóban közlekedő uborka, miközben simára gyalulta a rántott hús panírját, ő maga rücskössé vált, behúzódott hát az egyik sarokba, s onnan csak kényszeredetten mozdult, akkor, ha mást nem tehetett. A fák, a bokrok, mintha földre próbálná őket kényszeríteni valami náluknál nagyobb hatalom, úgy lógatták ágaik, meg-megsimogatva velük a talajt. Különös délidő volt. Mély és sötét, akár a kései alkony.

Ahogy túlért a parkon, ráfordult a járdára, már látta a szétszóródott, részben ismerős holmit, a doboz mellett tanácstalanul álló rendőrt, forgalomterelő társát. Még nem látta, de zsigereiben érezte a bajt, szíve tájékán az ilyenkor szokásos éles szorítást. Még nem tudta miért, de eszeveszett zokogásba és rohanásba kezdett – ösztönből. Aztán, ahogy meglátta a feléje terjeszkedő, mosódó vérfoltot, elejtette az ételhordót. Az almás pite a feje tetejére állt, a rizibizi betemette a rántott húst és az uborkát, a csontlevesről részlegesen levált a teteje és elkezdett kicsordulni a zsíros lé a bitumenre. A doboz mellett strázsáló rendőr erre a zajra kapta föl a fejét.

– Álljon meg! Ide nem jöhet! – lépett az anya elé, hogy föltartóztassa.

A kicsi, töpörödött asszony, mint egy minden hájjal megkent zsivány suhanc, kisiklott a kezei közül, és szinte a dobozba vetette magát.

– Nem ért a szóból? – nyúlt a Márkot ölelő nő vállához, de azonnal visszakapta a kezét, mintha parazsat fogott volna. Tarkóját elöntötte valamiféle eszeveszett forróság. Hátrált pár lépést, majd, szinte menekülőre fogva, a járőrkocsi felé vette az irányt. – Hagyd a fenébe! – kiáltott a forgalomirányítással felhagyó társának. – Mindenki megbolondult ma. Menjünk, mielőtt még ránk is ránk ragad…!

Társa megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy ez innentől már nem az ő ügyük, bár még nem tudta, a riasztással miképpen is számolnak majd el az őrsön. Beült a kormányhoz, bekapcsolta a szirénát, gázt adott és benyomult a forgalomba, ami azonnal elnyelte.

Márk vérbe fagyott pőre testét – dobozostól – magára húzta a járdaszegélyre huppanó anyja. Fejét az ölébe fogta. Ringatta, mintha elaltatni kívánná a testében fogantat: gyermekét és fájdalmát. Valaki telefonért nyúlt az egyik mellettük elhaladó autóban, hogy a világhálóra föltölthető fényképeket készítsen. Az anya kendőjét leoldotta és fia szemérmére terítette. Fölnézett az égre. Sűrű fekete esőcsöppek hulltak az arcára. Nem pislogott. Teli torokból visította:

– Uram, mért hagytál el minket?!

Handó Péter prózájának előző része a Szöveten:

Handó Péter: Stációk (12/14)