Köves István: Csemege a sok moslék

Arra, ugye, nem szeretne gondolni egyikünk sem,
micsoda esztelen pazarlás lenne, végiggondolatlan,
kidobni, mikor ott vannak az alulfizetett műtősfiúk meg
a nélkülözhetetlen, mégis lenézett bonctermi takarítók,
nekik is kell valami tisztességes, méltó juttatás,
az a kis „belsőség” végül is senkinek sem hiányzik,
biológiai hulladék, lényegében hasznosítható,
máshová hova, csak nem a szelektív szemetesbe,
akkor hát, mi a rossz abban, ha szigorú szakszerűen
csomagolva, megfelelő, optimális hűtés mellett hasznosul
még sterilen ez a maradvány – senki tudni nem akar róla,
egy egész egészségügyi intézmény bandzsít félrenézve
háromnaponta, hétfőn-szerdán-szombaton délidőben,
amikor úgy kong a harang rádió- és televízió-szerte,
ott fölröppen a konyháskocsi sikamlós platójára a cucc,
s irány a magánhizlalda vályúcsatornája, még langyosan
célhoz ér, hörrenve falják a tolakodó, rózsaszín hízók,
csemege nekik a sok moslék meg száraz táp után,
alig is várják azt a szép napot, szinte percre tudják
valahonnan a menetrendet a mohó mangalicák,
akár a főorvos asszony, a hidegmosolyú is, aki
kedden-pénteken átveszi, viszi haza a családnak, mert
nem csak szavazáskor a család az első, meg a haza,
az egybe-karajt, a szeletelt combot, heti járandóságát
a készségeskedő, zsírmosolyú hizlaldástól, ki viszi haza …

Köves István verse legutóbb a Szöveten: