Vilsitz Mónika: Menedék

Deret fújt a szél, s borostáján megült,
Mint a fennakadt szavak.
A léte nem kerek, mint fagyott bokáján
Az üszkös sebek, bágyadt
szeme tükrén
Fel-felsejlenek.
Elötte kanál-villa, az ujjait a bögrére fonja.
Tudja mi a dolga, a remény zsoldosa.
Fittyedő ránc-mosoly, az arcán titok lapul, úgy kérdezem én;
-anyja volt?
Szava elapadt, mint az anyatej
az édes múltban.
-Kiről kapta nevét?
Kilátása nincs, neve, bilétája,
Gúzsba kötve, életre-halálra,
Van szabadsága.
Szelektív lett a látása.
A szegénységnek arca van, és látható lábnyoma.

Vilsitz Mónika verse legutóbb a Szöveten: