Juhász Zsuzsanna: Robotsokk

            De ügyes vagy! Bár nem hiszem, hogy tudod, S. szindrómának hívják azt a módszert, amit alkalmazol.

            Pedig így van. Mindig gajdolsz, hogy magad mellé állíts bennünket. Sajnálkozol rajtunk előbb. Hol ezért, hol azért. De mindig valami külsőnek álcázott, tőled független okot emlegetsz. Áremelkedést, vagy ránk nézve előnytelen törvényváltozást. Vagy most például, hogy sajnos ez a hónap rövid. S mi azt hisszük rólad, hogy megértő vagy, velünk együttérző vagy.

            Holott a február eddig is, mindig is rövid volt, a Gergely naptár bevezetése óta rövid. De ezt mi nem vesszük észre. Nem hát, mert nem akarjuk észrevenni. Nem, mert ki vagyunk éhezve az együttérzésedre, és vakon ugrunk, vakon ugrik a szívünk, ha egy kicsit is megpróbálsz a mi fejünkkel gondolkodni, ami életünk mibenlétét átérezni általad. De fals ez mindig, fals. Mert te csak mondod a sajnálatot. Mondod és mondod és valszeg át nem érzed, mert nem aszerint cselekszel soha. A múltkor is azt mondtad, hogy a fél életünket itt töltjük, megengeded hát, hogy egy kicsit beszélgessünk műszakváltáskor. De elvárod, elvártad mindig is, hogy addig maradjunk, míg a munka tart. Tetszelegsz csak a jó munkaadó szerepében, holott mi adunk az életünkből nap mint nap ingyen perceket, hogy gyarapítsunk téged.

            De most gyorsan, nagyon gyorsan rögzíteni akarok mindent. Gyorsan, mert most lett véletlenül egy könnyebb hetem, és látom, most még látom, hogy hogyan is működik ez. Hogyan mi és hogyan te. Tehát első lépésként mindig magad mellé állítasz bennünket. Sopánkodsz a külső körülmények miatt, majd ezt még saját munkaadói gondjaiddal is megtetézed, hogy mennyi adminisztrációs szabálynak kell megfelelned. Ha éppen nincs ilyen, akkor magánügyi bajokkal spékelsz. Elromló kocsival, náthával, gyerekek körüli problémákkal. Ha más nincs, legfeljebb az időjárásra hivatkozol. Hogy neked miért nehéz az élet. Pedig télen hideg van, nyáron meleg itt már régóta. A Föld kialakulása óta. De neked mindegy, neked csak frontok vannak nyáron is, télen is. Életed nehezítő frontok. S mikor már addig zsongsz a fülünkbe, addig mosod az agyunkat, hogy már-már mi sajnálunk téged, azaz félig-meddig már melletted állunk, te felajánlasz valami reményféleséget. S a mi hűséges, hülye szívünk lassan megtelik hálával. Hogy nocsak, mégis rendes vagy velünk. Jó főnök, jó tulaj vagy. Holott csak és kizárólag az átlagbért kapjuk cserébe azért, hogy nincs perce a munkaidőnknek, amit ki ne használtatnál velünk. Sőt, általában még plusz feladatokat is adsz, és olykor csodát is vársz tőlünk, mert egyszerre kellene lennünk két helyen. És folyton ellenőrzöl, és folyton kritizálsz, sokkolod az agyunkat a bírálataiddal, és olykor még halálra-kenyértelenre is dermesztesz minket, mikor azt mondod, mi akár haza is mehetünk, (azaz ki vagyunk rúgva), majd te megcsinálod, amit kell, ha mi erre képtelenek (hülyék, lusták, alkalmatlanok, lassúak) vagyunk. És mi benyelünk mindent. Félünk tőled, amikor kell, amikor te úgy akarod. Együttérzünk veled, amikor kell, amikor ez neked előnyös, és hálásak vagyunk neked, ragaszkodunk hozzád, ameddig csak akarod, ameddig te akarod. Pedig te egyre rosszabb feltételeket nyújtasz, egyre tovább nyúló, rétestésztaszerű munkaidőben. Azaz egyre kevesebb órabérért dolgozunk neked.

            Holott az alap az, hogy te nem tudsz többfelé szakadni. Neked van szükséged ránk, hogy a munka meglegyen, és a hasznát nem szívesen bár, de többfelé osztva te is megélj. Neked van inkább szükséged ránk tehát, te élsz mibelőlünk, és jobban, sokkal mi. Százszor, ezerszer jobban, mert az idők folyamán, alig tíz év alatt neked annyid lett, hogy se neked nem kellene dolgoznod már, se a gyerekednek élete végéig, hogy megéljen. Akkor meg mire is jó ez a folytonos bírálat, ez a sokkolás az amúgy is zsibbadt, a munka-evés-alvás hármasába zsibbadó agyunkra. Ha nem azért, hogy ne vegyünk észre semmit. Semmit a harácsolásodból, semmit a zsibbadt agyunktól. Semmit, hogy hónapról hónapra, újra és újra magad mellé tudod állítani a szívünket, a munkanélküliségtől eleve rettegő, a munkáért eleve hálás szívünket. Amire, ha véletlenül egy kicsit is felszabadultabban dobog, te rögtön lecsapsz és alaposan megszorítod, hogy féljünk, hogy sose feledjünk téged, soha, egyetlen percre se, ne feledjük, hogy te vagy, aki mindent ad. A kenyerünket, ami a legelső, ami a legfontosabb.

            De ma még tudom, hogy lecserélhető munkáskezed vagyok, hogy jelentéktelen vagyok a szemedben. Hogy pótolható vagyok, és csak addig vagyok neked, míg bírom a munkát, az adott munkafeltételeket. Hogy én csak egy vagyok a vagyonod gyarapítói közül. Ami igazán nem szép, de talán nem vagyok egyedül ezzel. S te pedig, neked pedig azaz érdeked, hogy ne vegyem ezt észre. Erre való a te színjátékod. A félelemben tartás általában, majd hirtelen, havonként egyszeri magad mellé állításunk. Mert valójában félsz, hogy kiderül. Kiderül minden. Mert legszívesebben az arcunkba ordítanád, hogy eleged van belőlünk, eleged, hogy el kell játszanod folyton, mennyire fontosak vagyunk neked. Holott csak az elvégzett munka fontos, amit megcsinálhatna bárki, aki egy kicsit is szakember. És eleged van az újakból is, holott te veszel fel újra és újra új embereket, mert reménykedsz, hátha rosszabb feltételekkel, kevesebb pénzért is elvállalják ugyanazt, mint mi. Mi régiek meg hátha elmegyünk, és neked egyre több marad, egyre több pénzed. Hisz erre megy ki a játék, a te színjátékod. Arra, hogy a dolgozóid olyannyira azonosuljanak veled, olyannyira szorgalmasak, munkabírók, képzettek és spórolósak legyenek, mint te. Mint te lennél, ha tudnál annyi testben létezni, ahányan mi vagyunk. A te ideális dolgozóid már-már a te meghosszabbított kezeid, lábaid lennének, semmi többek. És akkor lefednék egyedül a munka egészét, és ráadásul még fizetni se kellene nekik. És a tied maradna az összes haszon, a haszon minden forintja.

            És mi tudjuk ezt. Ha tudat alatt, akkor is tudjuk. Mert a hozzád való elköteleződésünk nekünk is olykor színjáték. Hiába a húzd meg-ereszd meg módszered, és hiába a szívünk megszorítása, majd elengedése, hiába a félelem sokkja és a hálakicsikaró gajdolás, sajnáltattatás. Mert hiába löktél elénk ócska túlmunka, azaz egy kevés pluszpénz kereseti lehetőséget ebben a gyenge, rövid hónapban. Mi nem ugrottunk rá. S annak, aki kért ilyen munkát, aki megtörte a csendünket, annak azonnal megbocsátottunk. Még magyarázkodtak is a túlóra kérincsélők, pedig nem kellett volna. Van, akinek hiteltartozása van, van, akinek a fűtésszámlája nagy, egy meg enni szeret, kajára költ sokat. Hát hadd menjen egy kis pluszpénzt keresni. De a legtöbbünk úgy döntött, hogy kivár. Megvárja a hosszabb, a jobb, a hasznosabb márciust. És nem átkozta veled egyetértésben a februárt. Végül is senki, de senki nem tehet róla, hogy a február 28 napig tart. Hogy is képezhetnénk bűnbakot egy ártatlan hónapból? Bűnbakot Gergelyből, aki, ha jól tudom, csak egy ártatlan pap volt. Különben is, ha a pénzünk kevesebb is lesz, a nap is kevesebb lesz, amiben be kell osztani. Ilyen egyszerű ez. S végül is, azt hiszem, a többségünk örült is, hogy lesz egy könnyebb hónapja. Bár először megijedtünk, féltünk, hogy ezzel a hónappal valami rossz veszi a kezdetét. Mert keveset gondolkodunk, sajnos. Keveset jártatjuk az eszünket azon, hogy mi is az, ami körülvesz bennünket, és hogyan is működik, ezért babonásak lettünk. Rossz jelnek vettük először a februárt, de aztán örültünk a több szabadidőnek.

            Én azt mondtam, sebaj, legalább próbára leszek téve, megmérettetve önmagam által, meg a munka és a családi viszonyaim által, hogy tudok-e még emberként élni? Tudok-e, ahogy régen, pár évvel ezelőtt. Mert nem ember az, nem, aki csak eszik, alszik és dolgozik, nem. Az csak robot. Bár hús-vér, de robot akkor is. Emberszerű, de gép az. Humanoid, de más által programozott, vezérelt gép csak mégis.

             De valaki elment tőlünk, hát mégis kaptam pluszmunkát én is. Nem tudom hát kipróbálni az emberlétet. Csak még ma, gyorsan. És nem megyek sehová, csak a szomszédba.

            És nem hívok barátokat. És nem adok semmi pluszt a családomnak, hogy ne csalódhassanak bennem, hisz’ holnap kezdek. Holnaptól mindenféle pluszt vissza kellene vennem. És akkor törvényszerűen csalódniuk kellene bennem. És tudom, hogy az emberrel nem lehet úgy bánni, hogy ígérünk neki valamit, majd elveszünk tőle. Tudom, még tudom, a megsokkolt agyammal is tudom, hogy a csalódás, a hiába várakozás, a be nem teljesült várakozás az, ami még az élettől is elveszi a kedvét az embernek. Még attól is, hogy kikeljen az ágyból reggel, vagy hogy este belefeküdjön. A csalódás, a kiszámított, de be nem teljesült terv vagy cél, időtlen, végtelen tompaságba lök. Tehetetlenségbe, tudom.

            Még tudom, és érzem is, ezzel a viharvert, csalódásokkal teli szívemmel is. A senkiség biztos tudatában is. Hiába, hogy csak homokszem, porszem vagyok. Isa, pur és homu. Van itt még bennem valami, ami érez. Mindegy, hogy milyen kicsi.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:

Juhász Zsuzsanna: Szerencse