Ocsovai Ferenc: Farsang előtt az Alvilágban

Valami bánya bejáratánál, egy savas eső áztatta
halott, fekete erdő szélén, a szürke égbolt alatt
ülök a földön törökülésben, és figyelem
az előttem lévő, brikettből emelt kúpot,
aminek tetején egy hosszú szarvú,
kecskefejű démon ül egy aggastyán
mezítelen, görnyedt testével nyaktól lefelé,
ami olyan, mintha valamelyik ájtatos szentről
mintázták volna, ahogyan a reneszánsz képeken
kinéznek. Valami pipacsőbe szippant és sötétlila
füstöt ereget, aztán félrerakja, és ujjaival jeleket
rajzol elém a levegőbe. Fiamnak nevez, mintha
mesterem volna (pedig egyáltalán nem az),
és intően emeli fel összeaszott, ráncos kezét,
mint egy révületbe esett oszlopos remete,
majd három szakadt iszákot dob le elém.

Az elsőben szerszámok vannak. Hivatásaim,
tartósak és átmenetiek, amelyeket még nem
végeztem el. A másodikban térképek vannak.
Helyek, városok és országok, ahol még nem
jártam soha. Ahová még el kell majd jutnom.
A harmadik a legravaszabb. Abban rongybabák
vannak, mint valamiféle vudumágia, vagy mint
a szépen felöltöztetett motankák. Nők, akikkel
még dolgom lesz az életben, akik még várnak
rám valahol. Ahogyan elnézem őket, az is lehet,
hogy ezek olyan asszonyok, akikkel már dolgom
volt, és csak néhány, vagy talán egy van közülük,
akivel még nem is találkoztam, vagy akivel nem
teljesítettem be sorsomat. Ezek az emlékek talán
a cikázó jövőből jönnek, mormolom félhangosan,
mire a bölcsen rángatózó kecskeember felhorkan,
hogy ne vonjam kétségbe varázslatos képességeit,
és vigyem még magammal ezt a sovány útravalót,
mert ahová én megyek, oda nagyon is kelleni fog.

Hová megyek, kérdezem tőle, mire megrázkódik, feláll.
Minden csontja, mint a xilofon, csak úgy ropog, zörren,
csörren, a markában, amíg különös rézfüggőket csörget
és zsinórra fűzött zanzákat, koponyákat, skalpokat
mutogat nekem, majd harcsás ezüstharsonájába fúj.
Vasvillát vesz görcsös kezébe, és ekkor meglátom,
pikkelyes hüllőfarka hogy tekereg, és, hogy hátán
izzó hollószárnyakat visel, de már ez is közömbös
nekem; csak megyek utána, át gazdátlan mezőkön,
amíg megannyi megható idézetet mond el nekem,
amelyek látszólag az életemre illenek, így elhiteti
velem, hogy vannak jelek; hogy jófelé megyek,
ám eközben gyeplőjével rángat, akár a barmot:
a hátamra ül, sötét, jéghideg óceánokba merül,
és megkeresi a legelhagyatottabb üreges zugot,
ami mérgező polipok és halott korallok tanyája.

Könnyelműen rámutat egy barlang szájára,
amelyből piros fény szűrődik ki. Rárivallok
dühösen, hogy hagyjon békén, én már jártam
ott eleget, erre mindenféle hímes-hámos, édes
szavakkal kecsegtet, hogy most nem lesz olyan,
és ezt a próbát még bizony ki kell állnom,
és csak ezután lehetek teljesen szabad,
de ne akarjak ilyen könnyen kimászni:
sőt, inkább keressem a minél mélyebb
bugyrokat és szomjazzam a friss szenvedést,
mert annál nagyobb lesz a tudás, tapasztalat,
bölcsesség, megdicsőülés. Sokszor hittem
már hízelgésének, aljas dörgölőzésének,
és ahogy az iszákokat egyre erősebben
szorongatom, majd egy batyuba teszem
és vállamra kötöm egy akácfabot végére,
már tudom, hogy rám lehelt füstje megint
elbódított, és megyek a Világosság felé,
amíg madárasszonyok ugrálnak fölöttem
a fenyőágakon, akar a lemurok és makimajmok,
majd rikácsolni kezdenek, hogy jajj, milyen kár
ezért a szép fiúért, de ha köveket hajítok feléjük,
vagy szeretném elkapni az egyiket: semmivé
foszlanak nyomban. Egy darab szenet nyom
a kezembe az öreg ördög, korommal keni be
arcomat, aztán valami jelet is fest még
izzadó homlokomra, hogy az megvéd,
bár van egy olyan homályos érzésem,
hogy talán éppenséggel némán elátkoz.

Iszom egy kortyot a kis csobogó erdei forrásból,
de hörögve köpöm ki, mert kénesen keserű ízével
marja gyomromat, a vén Kecskefej pedig gúnyosan
röhög, hogy menjek már, ne húzzam az időt,
hiányzom már nagyon odalenn, mert várnak
rám a csikorgó gyárak, a bús alvilági üzemek,
a zúgó malmok, a nyikorgó présgépek, dübörgő
CNC-esztergák, a fújtatók, üllők és éles pörölyök;
a fémes sistergés, a futószalagok és rotyogó üstök,
a kopácsolás, a köhögő kémények, forró kemencék,
a sápadt neoncsövek, a százmérföldes daruk,
a köteles csigák, a targoncák és emelőkarok,
az orgonabillentyűk, a vezetékek és kábelek,
az olajos tartályok, a véres olvasztótégelyek,
pedig én szeretnék még a felszínen maradni,
mert ezt a kietlen pusztát legalább jól ismerem.
Itt még hallom a távoli, gyermekien égi muzsikát,
amelyből egyre kevesebb fog már csak kijutni,
ahogyan ereszkedem alá e szűkülő bányaaknába,
Diablóval parolázva a lassan süllyedő szinteken.

2023. február 13.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:

Ocsovai Ferenc: Parttalan rév