A. Gergely András: Értelemkereső műhely, figurális értelmezés, szövegbeli történés

Szelek, szerelmek, normann harcosok, időkerék-megforgató andalúziai arab gyermekek, muzulmán hadjáratok korának „elsodort idejét”, no meg ködlő árnyékba borult tájak eloszló árnyait jeleníti meg Bánki Éva regénye, aki nemcsak a középkori populáris kultúra és trubadúr-világ mai újrafogalmazója, de fel is adja a leckét „a jövőre emlékezni” alapkérdésével. S valóban igaz ez a középkori, még a kora-feudális királyi udvarokat és arab csillagász-filozófusokat is talányokba kergető kérdés, de akkor miképpen lehetséges, ami talán éppúgy lehetetlen, mint a lehetetlen „lehetségesítése”.

A lovagregényi korfelfogás hitelessége itt annyiban balsejtelmek előjele, hogy a teremtés folyamatát is elvitatni vagy újraértelmezni hajlamos értelmezésmódok éppúgy élnek a lehetséges folyamatok előképeivel, mint az írói alkotások kreatív válaszadói vagy maguk a szerzők is. Egy-egy vizuális vagy fogalmi toposz úgy éli át az évszázadok és ezredek históriáját, hogy szinte észre sem vesszük, mikor rejtőzik két szövegbeli történés vagy személy közé a figurális értelmezés összefüggést teremtő hatása, vagyis a típusalkotás jelképi öröksége. Ebben olykor a történés sokszor a keret csupán, a főhős/szereplő ugyanakkor kiemelt fényt kap. De sok esetben az egyik nemcsak önmagát jelenti, hanem a másikat is, a másik viszont magába zárja vagy kitölti az egyiket, mindkettő része az időnek; összefüggésük megértése spirituális, valóságkívüli, pusztán szellemi aktus, de igen gyakran biblikus asszociációkkal, mitologikus változatokkal, közszavakba lopódzott retorikai jegyekkel élünk akkor is, amikor észre sem vesszük, vagy regényes világok megidézésére, mesei viszonyokra gyanakszunk inkább.

Szinte korokat is átívelő képtár, korszakosan súlyos kihívások sorozata elé citál, ilyenekkel megajándékoz és árnyalt megértésre is felbátorít Fabiny Tibor könyve, Az eljövendő árnyékai.[1] De érdemes tudatosítani: nem baljós futurológiai képzelmény regényes kínálata, hanem szöveg- és képelemző belátások szakkönyve ez! A Károli könyvek monográfia-sorozatában a vizuális művészetek bibliaértelmező szerepét kísérő, de képes gondolatiságba öltöztetett kötet már első oldalain megvallja, hogy a nyelv, a megértés és a közlés árnyaltabb rétegei az értelmezés terében is többek és mélyebbek a puszta közlés elvont fogalmakat szimpla üzenetté alakító megoldásánál. A testes kötet mintegy korpuszában is hordozza e rétegek tartalmait: oly módon szakkönyv, hogy pontosan a súlyos terjedelem fele függelék, képanyag, forrásfeljegyzés, áttekintő részletezés az első feléhez. Ez részint korántsem meglepő, hisz tudományos kötetforma lévén akár kézenfekvő is lenne, ugyanakkor mégis elbizonytalanító. Az a nyelvi alakzatokat, trópusokat, szimbólumokat és allegóriákat nyelvtani és olvasati rendszerbe szétszálazó aprólékosság, mellyel Fabiny míves distinkciók körébe emel olvasási kultúrát és szakrális nyelvhagyományt, idő- és történelemszemléletet, meg nyelvi vértezetbe öltöztetett üdvtörténetet, ehhez pedig gazdag példatárral és kiadós hivatkozásjegyzékkel szolgál a biblikus forrásokból – nos, ez a miniatúrák ikonográfiájára emlékeztető megközelítési mód még a legbizarabb remények nevében sem látható át némi lapozgatás révén. Fabiny már első soraiban tudatosítja, hogy bármely szöveg, ennek szavai, nyelvtana, értése és olvasási gyakorlatainak elemi formái annak felismerését várják el, ami metaforákban, szimbólumokban, allegóriákban, régiesen „trópusokban” szólal meg leginkább. S ha például olyan közkincset lapozunk föl, mint a Biblia, annak képvilága a metaforikus, a képek és az eseménymesélő változatok sorában olyan egységet képez, melyből a történetek egésze, az üdvtörténet mibenléte semmi módon nem „olvasható ki” vagy választható el a kép előtti képek, „előképek” (prefigurációk) időbeni alakzataitól, s mindez együtt épül valamifajta tipológiai szimbolizmusba. Mi több, maga a tipologizálás, az üdvtörténet mintegy nyelvi-olvasati leképeződése is előképekre épül, ekként pedig egy-egy bibliai „minta” a nyelv és a gyakorlat (hermeneutika és spiritualitás) értelmében szorosan függ össze egymással, katolikus-protestáns és zsidó értelmezés-alakzatok rétegzett üzenetkörében mintegy maga hordozza az „árnyékozás”, a későbbi esemény megjelenítésének mintázatát visszafelé olvasó képesség fontosságának hangsúlyát is.

Megkockáztatom: lilazöld képződménynek tűnik ez futó olvasatban. De elbizonytalanít ugyanakkor, hogy Bánki Éva Fordított idő regénytrilógiája a korai középkor női lovagregényeit megidéző trópusokkal ékesen ugyanezt a hermeneutikai rejtélyt feszegeti. Ám Fabiny nem csupán súlyos éveket, egészen pontosan két és fél évtizedet szánt annak kutatására és értelmezésére, miképpen alakul a nyelvi trópusok folyamata a bibliai szimbólumok, a tipológia, a figuráció és retorikai alakzat egész sodró folyamata, amely magába foglal evangéliumi, protestáns, antijudaista, ikonográfiai és ikonológiai, műértelmezési és identitáskereső szemlélődést, ezek képes és képolvasati módjait, a bibliai tipológia korai és későbbi, modern és posztfigurális művészeti alakváltozatait, továbbá mindezek képi megjelenítési vagy retorikai kommunikációs mutatkozásait…, sőt, e korpulens kínálathoz még élvezhető talányként is kínálja fel számunkra a figuralitás aspektusát. A szövegfogyasztó laikus persze okkal kérdezheti persze, mi szükségünk van minderre…!? De a válasz nem úgy direkt, ahogyan a kérdés a restséget leplezi, melyre oly hajlamosak vagyunk, ha látszólag nem ér meg több értelmezési befektetést egy mese vagy történet üzenete, mint a legszokványosabb formula használatát. Ám elénkbe vág (lám, máris a jövő értelmezői történését kereső gesztus!) a kötet hátoldalán felhangzó példa: „A figurális értelmezés oly módon teremt összefüggést két szövegbeli történés vagy személy között, hogy az egyik nemcsak önmagát jelenti, hanem a másikat is, a másik viszont magába zárja vagy kitölti az egyiket, mindkettő része az időnek; összefüggésük megértése spirituális, szellemi aktus” – fogalmazza a szerző Erich Auerbach nyomán a bibliai tipológiáról, s hozzáteszi: a figura (a görög typos, mai értelemben „előkép”) épp oly módon „retorikai forma, mint a metafora, ám attól eltérően időben mozgó alakzat, s egyúttal a Biblia nyelviségében gyökerező gondolkodásmód is. Például a ’jó pásztor’ képe metafora, ám a ’Bárány’ szimbóluma már tipológia, amely a jelenben a múltat idézi fel; az új eseményt, személyt, dolgot a régiek segítségével érti meg, amelyek az ’eljövendő árnyékai’ is egyben”.

A definiált figuralizmus e kötetben „az első magyar nyelvű hermeneutikai megközelítése a tipológia kérdésének, amely interdiszciplináris (bibliai, ikonográfiai és irodalmi) módon bibliai képek és történetek, középkori vizuális ábrázolások, régi és modern irodalmi szövegek elemzésével igyekszik bemutatni a mai ember számára jórészt elfelejtett bibliai értelmezési módszert és olvasási gyakorlatot. Bár az irodalomtörténész szerző a témát nem kritikátlanul tárgyalja, mégis az a célja, hogy a mai olvasót is nyitottá tegye az iránt, ami első látásra távolinak vagy szokatlannak tűnik…” – segít a hátoldali kiadói ajánlás. Itt persze elemi reflex-válasszal föltehető a kérdés: kell-e, érdemes-e egy irodalmi orgánum hasábjain ilyen rejtelmes tematikájú egyetemi tankönyvet ismertetni, s ha igen, akkor miért nem?! A válaszom azonban eléggé nyílt: igen, s ezt alább részben indokolni is fogom.

Az első aspektus a képzet és tévképzet, szimbolikus használat és szimbólumértés oldala. Korántsem bizonyos, hogy érdemes folyamatosan tudatosítanunk a Biblia nyelvezetében feltűnő nyelvi trópusok, képvilág, a keresztény Ószövetség és a héber Biblia anyagában megjelenő görög Újszövetség szimbolikáját. De ha csak a férfi- és nőszimbolika elemi tagolási rutinját próbáljuk értelmezni, máris rátalálunk a megértési gyakorlatra, amelyben „a ’férfi’ mint szimbólum a világteremtő, szabadító és megváltó Istenre, a ’nő’ viszont a teremtő, szabadító és megváltó Isten jegyesére vagy feleségére, azaz Isten népére, illetve egyházára utal, s a kapcsolatukat a szövetség képe fejezi ki”. Ha azután már tovább lapozunk Jákob fiait megáldó gesztusáig, Jézus metaforákban és példázatokban beszélő alakjáig, vagy elkalandozunk a Biblia Pauperum ábrázolásaiig, a verduni oltárig, az Ábrahám és Izsák misztériumjátékig, a középkor művészetétől és katedrálisok üvegablakaitól Shakespeare királyfiguráiig vagy T. S. Eliot drámájáig, akkor folyamatosan a bibliai tipológia érvek, ellenérvek, az „Elveszett paradicsom” képei és szereplői, avagy részben a mindennapi templomjárók szeme előtti ábrázolatok jelképi erejű figuráinak „típustana” és irodalmi hősök megannyi jövőképe felé kódorgunk már. Lehet tehát nem foglalkozni azzal, mi a tipológia és milyen teóriák ismeretesek vagy népszerűek a teológiai gondolkodásban, s lehet nem érteni is a művészettörténet jeleit, hangjait, tónusait, az irodalom toposzait és trópusait, az Írás olvasását, a képek olvashatóságát, az ikonográfia minden jelét és jelentéskörét, de ugyanakkor épp mindezek élvezeti értékét növeli, ha bevezetést kaphatunk valakitől a bibliai anyag értelmezési bűvkörébe. Fabiny Tibor ezt monografikus igénnyel kínálja, bárha művének tanulmányozója elsőbb arra kell ráébredjen, mit kell mindenekelőtt félretennie saját kancsal világképéből, hogy átláthassa a szerzői perspektívát, a figuralizmus ételmét, a tipológia kockázatait és nyelvi kontextusainak jelentés-magvát, olvasati vagy megértési horizontját.

Éppen ezért is izgalmas, ahogyan Fabiny a figuralizmus és tipológia vagylagosságából indítva, a figura és beteljesedés jelentéstanán keresztül a hermeneutikai összefüggésekig vezet bennünket. E súlyos és árnyalt ismeretanyaggal teljes ráközelítés a Biblia egységének, a héber Biblia és az Újszövetség tipológiájának körvonalai vagy árnyalatai, vagyis a tipologikus koncepciók későbbi szemlélete révén vezet el az Írás olvasásától a képek olvasásáig, majd az irodalmi művek olvasáságig is, s mindehhez függelékeiben a képiségtörténet jeles opuszait, vagy épp ismeretlen tüneményeit, a figurális krisztológia és a drámai hermeneutika meghatározó rejtélyeit hozza illusztrációnak. Kiragadott szövegrészletek itt, félek, inkább megzavarnák az Olvasót, vagy éppen félre is vezetnék, hisz a mű e második aspektusból is figyelemre érdemes gondossággal épp afelé vezet, miként lehetséges a képek világában és a betűkből formált szavak tengerében a jól ismertnek vélt történetek emberközeli, sőt jelenvaló ikonjait a sokszor csak elvont fogalmaknak tekintett nyelvi alakzatokban is fölismerni. Akár az „Isten Báránya” fogalmába ötvöződő Jó Pásztor és a világ bűnét magára vállaló tipológiai megfelelője is már elárulja azt, hogy szinte nemcsak a szakrális nyelvezet, a templomi fohászok vagy dalok, jelképek vagy asszociált tartalmak vannak tele időiségekkel, hanem létünk mintegy összes harmonikus vagy ellentmondásos, vereséggel vagy győzelemmel teli tartalmai színültig rakottak az olvasás és értelmezés, áldozat és tervezés, minta és példa, képzet és beteljesülés, engedelmesség és kizökkenés, drámai valóság és ennek nyelvi változatai, természet és tüköre, társadalmi valóság és metafizikai leképeződései, közösségi mintakövetés és felejtési hajlandóság, visszautasítás és elfogadás, gyülekezeti és hittételi teremtő cselekvések ezernyi alakzatával. A jelentések többlete, az értelmezések szintjei, a színházban nézőként helyet foglaló vagy múzeumi miliőben elbámuló ember képnézői-olvasói-átlátói-megértési szertartásai nem csupán megkülönböztetett eljárások eseményei, hanem a legközönségesebb értelemben véve is történet-átélés részei, közhelyesebben pedig az élet velejárói.

Következőleg nem lehet méltó érv, hogy a folyóiratot, könyvet, intertextuális szöveget nem fogyasztó embert akkor is Olvasónak tekintsük, ha nem olvas, akkor is értelmesnek, ha nem értelmez, s akkor is mérvadónak egy tárgykör nyilvánosságát tekintve, ha amúgy semmilyen tárgykör meg nem nyerné figyelmét. Az Olvasó azonban, mikor betűk sorát, verseket, szavak-kifejezések láncolatát, tónusok és vélekedések belső retorikai cseleit, életképek és életesemények rendjét/rendszerét látja el narratívájával, nehezen nélkülözheti az elemző, kifejezési eszköztárat néven nevező okfejtéseket, a „mi-mire-jó” játszmáját, a megértés-közvetítés aktusát, a hétköznapi életszituációkat néven nevező közlésmódokat. Ezekhez, noha szakrális tematika ürügyén, de a klasszikusnak tekinthető vagy mindig is klasszikai formákban teret nyerő közlésmodellek „előképeihez” megy vissza (s jóval inkább előre) Fabiny Tibor is, midőn e kötet lapjain a tipológiai szemlélet művészetformáló, értelemkereső, szakramentális világokat leíró mibenlétébe nyújt elmélyült bevezetést. A bálványok feltűnése, a napkeleti bölcsek érkezése, a templomszolgák rettenete a Gecsemáné kertjében, a liturgikus művek kompozíciós nyelvjátéka, Luther „antivizuális előítélete” az „ördög ajtajának” tekintett szem befogadási szenvedéséről, a képek és szentségek tilalma a hitek és egyházak szertartásrendjében, a király istenítése egy Shakespeare-vígjátékban, vagy az elveszett paradicsom visszahódításának csekélyke esélye a spirituális megértés és a belátható események megtörténési folyamatában… – valahol külön-külön is, (tipológiai státusukban úgyszintén összefüggést mutató tartalmakban még annyira) egy lehetséges, avagy a megtörténést prefigurális mivoltukban előjelző természetrajzban kapnak sorsformáló szerepet. Mindennek érdemi és értelmezési mélységekbe vezető megismeréstudományi esélye pedig nem föltétlenül a kiváltságosok tudománya, hanem ama bizonyos „másikat magába záró” vagy kitöltő találkozások legfőbb tanúsága. Tanulni, érteni, tudomásul venni tehát a szövegek összefüggései révén lehet, s akként lesz nemcsak spirituális aktus, hanem az élet, az idő átélési formája is. Nevezzük talán létnek, a hogylét értelmes formájának, a létezés mindenkori metadrámájának…

Nem lenne méltó egyetlen kép vagy képsornyi történés kiragadása, példaként megidézése akkor, ha e létezés-drámák nem nyertek volna Fabiny Tibor korábbi munkáiban is kellő teret. A tipológia mint (bibliai) írásmagyarázat eljárása az 1970-es évektől népszerű eljárásmóddá vált hermeneutika révén vált kellően ismertté, miközben az irodalmi, verbális és vizuális alkotások összefüggéseit keresgélte. A tipológiai szimbolizmus címen (Fabiny címadó tanulmányával megjelent) kötet[2] a művészettörténeti ikonográfia tipológiáira alapozva, az ikonológiai elemzésnél elhagyhatatlan szimbólumtörténet felé nyit belátható utakat, s itt írásom címének megfelelően ismét a jövőbe iktatott emlékezés modelljével él az értelemkeresés során. A kortárs művészetelmélet (párban az irodalomtörténetírás új ágának képviselőivel) régóta egyszerre keres elméletet és módszert, rálátást és megértést, hermeneutikai tudást és nyelvi alakzatokat – s lám, a tipológia egyúttal gondolkodási mód is, a nyelvi formációk (szimbólum, allegória, metafora) mint figurális lenyomatok ugyanarra a múltbelit felidézi képességre, az előképekre épülnek, a képszerű nyelvi megfelelések az Ószövetségben típusokként megjelenő előképek, melyek az Újszövetségben majdan világképet és múltat-jövőt egyaránt meghatározó szimbolizációs formák, s ekként nemcsak a kiváltságos spektrumon belül mutatnak a „zsidókeresztény idő- és történelemszemléletre”, hanem mint antitípusok „betöltetnek” világképek kifejlődésére utaló szimbolikus tudatformációkat, ami persze alapformában is különbözik a későbbi kauzális megismerési modelltől, ám generáló és mozgató erőtér maradt a műalkotások keletkezése és a „műalkotás által reprezentált művészetfogalom” históriájában mint a beteljesedés ideája.[3]

Talán igazi győzedelem tónusa rejtőzne abban, ha kellő mennyiséget idéznék Fabiny értelmezési repertoárjából, akár kötete anyaga révén is.[4] De minthogy értelemkereső műhelyről van szó, s a Károli Gáspár Egyetem egész Hermeneutikai Kutatócsoportjának tevékenységéről is, melyben a hermeneutika fogalomkörébe került tünemények között az árnyék fogalma is megjelenik, könnyedén ráébredhetünk, hogy az árnyék nem a fényhatásból kivont terület jelentéseként kap életet, hanem mint egy valamely későbbinek előrevetítése, megmutatkozása, előképe, mely nem oksági alapon formálódik, hanem leginkább a múlt és a jelen ténybeli kölcsönhatásaira épül. Keserü Katalin hívja föl a figyelmet erre (írása végén), miszerint a tény és okozata egyben „posztfiguráció” is, mely példaképpen a képzőművészetben roppant gyakori, hisz ez nem más, mint a beteljesedés lehetősége: „Abban az értelemben, ahogy a ’nyelv es a gyakorlat (hermeneutika és spiritualitas)’ szorosan összefügg egymással, a ’szimbolikus nyelv’, azaz a vizuális műalkotás megváltoztathatja a gondolkodást, beteljesedhet a nézőben. Természetesen ez nemcsak az eddig említett korszakok műveire, de a posztmodern művészetre is érvényes”.[5] S mert a képi közlés a verbálisnak igen közeli rokona számos esetben, íme, itt az elgondolás egyik kulcskérdése és reflexválasza is: lehet-e az időkerék forgatásával „a jövőre emlékezni”. Fabiny válasza a lehetségesség valószerűsítése, mely a látható példatár révén, avagy a figuralizmus és tipológia vagylagosságából indítva, a figura és beteljesedés jelentéstanán keresztül a hermeneutikai összefüggések meglelése segítségével érvényesülhet. A szövegbeli történés ezt hol kíséri, hol leíróan vagy jelképien sugallja, hol meg „az eljövendő árnyékaként” segít a jövőre emlékezés idejében elbandukolnunk a keresés újabb rejtélyeinek készletei felé…

[1] Az eljövendő árnyékai. A figurális-tipológiai olvasás. Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2016., 327 oldal

[2] JATE Ikonológia és műértelmezés sorozat 4. Szeged, 1988.

[3] A részletesebb tájékozódáshoz kínálkozik Keserü Katalin ismertetése Fabiny Tibor Az eljövendő árnyékai. A figurális-tipológiai olvasás kötetéről, lásd https://epa.oszk.hu/03100/03161/00011/pdf/EPA03161_vallastudomanyi_szemle_2017_2_127-133.pdf ; valamint Nagy Éva ismertetése A tipológiai szimbolizmus. Szöveggyűjtemény a bibliai és az irodalmi hermeneutika történetéből. Ikonológia és Műértelmezés 4. Szeged, 1988. kötetről In: Szemiotikai szövegtan (1996), 9. pp. 276-279. http://acta.bibl.u-szeged.hu/35660/ ; vagy Kerekes Erzsébet: A Biblia tipológiai/figurális értelmezése – Tipológia és posztmodern. Kellék, 15-16. szám (2000), online: https://epa.oszk.hu/01100/01148/00013/13kerekes.htm.

[4] Hangulatfestő részlet azért elérhető itt: Fabiny Tibor: Előkép és beteljesülés: a tipológiai szimbolizmus a hermeneutika tükrében. Online: https://docplayer.hu/2914718-A-biblia-tipologiai-figuralis-1-ertelmezese-tipologia-es-posztmodern.html

[5] v.ö. Keserü, 2017:133.