Ocsovai Ferenc: Fehér knyáz

Veszem a sisakot, medvebőrt, kacagányt,
szablyát és az őseimtől kapott ezüstvértet
és megyek, amerre árva népemmel
együtt űz a vakszerencse és végzet.

A hús szagára már most gyülekezik körülöttem
sok farkas, holló, héja, harci kopó és szelindek –
beöltöztem, de még a páncél alól is kivillan
a sértett és toporzékoló, vadkanfogú tekintet.

Csatasorba állítom minden erőmet és mint jó
fejedelem, az enyéim közt seregszemlét tartok
itt, a Rusz határvidékén, ahol már időtlen idők óta
zajlanak irtózatos, embertelen mészárszék-harcok.

A teuton hadüzenet, mint mindig, gúnyos és gőgös.
Nem tudják, hogy minket pesztonkaként a Puszta
dajkált és kiképzőként Tél Tábornok edzett:
ki sem robbant még a háború, de kandallós,
szűk szobámban máris feldereng a füst mögül
a végső győzelemről fából készült képmetszet.

Igazságos, bölcs és türelmes knyáz valék egykor,
de a hódító hatalomnak nincs többé kegyelem.
Nagy tud lenni hűségem és szerelmem,
de aki nem kéri, az két marokkal vegye
hát még nagyobb, tajtékzó gyűlöletem.

Ezeknek még most is pogány litván, porosz,
rutén vagyok: egy durva prémekbe öltözött,
istentelen, faragatlan és vérszomjas barbár.
Mintha a paripa lennék, nem is a gazda,
néha annyira szorít útközben a szárnyaló
gondolataim köré hurkolt feszes bőrkantár.

Elhűlök a hófehér harcmezőn felsorakozó
megannyi kevély, szertelen fekete lovagon.
Ha kockáról kockára is kell védenem
hazámat, de a lelkemben tornyosuló
Novgorodot fel én akkor sem adom.

Utánam erednek még biztos vesztükbe is,
mint hősies bogatirok, rettenthetetlenül
mind a csapzott muzsikok s bátor bojárok,
amíg legelől, mintha egy világ sorsa
múlna rajta: én kürttel és zászlóval
kezemben, tébolyult lázban kiabálok.

Cikázó árnyék borul a harci síkra,
amint a sok csizma és bocskor fürge,
izgága hangyabolyként dobog rajta.
Minden katona halálával álmok
és vágyak csillagfényű városait döfi
szügyön kedves ellenségünk kardja.

Nincs itt dezertőr, áruló, követ,
hadijog, fogolycsere, mentesség
meg mindenféle gyáva semlegesség;
csak két fél a sakktáblán, kik azért küzdenek,
hogy a másik had teljesen megsemmisüljön
és irgalmatlanul, írmagtalanul legyőzessék.

Szaporán hullanak a fejek, karok, lábak,
amíg lassacskán vörösen izzik és sűrűre
tömörült már össze a tág sztyeppén a hó –
csak hullámzanak egyre a haragos tömegek
jobbról, balról, akár két, a durva elemek
játékának kitetten ringó óceánjaró hajó.

Bőszen forgatom én is bárdomat,
és ádázan tülekedem, marok, ütök,
vágok, török, zúzok, amíg csak
körülöttem bármi él és mozdul.
Olyan e csata mint a viking Ragnarök,
amelynek során előbb-utóbb minden
és mindenki menthetetlenül elpusztul.

Felém tart ménjén egy tollforgós alak:
a Nagymester lesz ő. Vasöklében lándzsa
villog, pajzs és tüskés, láncos buzogány.
Nem látom arcát, de egész lényével
mintha már régtől fogva ismerném.
Mintha mindenben hasonlítana rám.

Egymásnak feszül a két bősz fővezér,
amíg körülöttünk már csak egy hörgő
és nyöszörgő, viharos hullatenger kavarog.
Most dől el, kik fognak végül felülkerekedni
szívemben: a rabok-e vagy pedig a szabadok.

Sárral kevert alvadt vér szárad ajkamon,
majd mint tehenére vágyó, ingerült bivaly
ordítozom a halált visszhangzó csatatéren,
de hiába hívom segédcsapataimat:
nincs már élő, aki ebbe az örökös
északi hidegbe visszajönne értem.

Megérte-e az öldöklés? Hosszan latolgatom
és keserű diadalom káposztaízét nyalogatva
keresem, maradt-e még, akivel újjáépíthetem
ezt a felperzselt, üszkös és elátkozott földet,
mégis lidérces mocsarak fenekére süllyesztem
el folyton csak betonsúlyú, meglékelt jövőmet,

miközben fújtatva nézek magam köré,
szörnyülködve a fehér és fekete vitézek
holtában oly egyformán fakó tetemén.
Vértől csöpögő, gyilkos fegyveremmel,
egymagamban állok Csúd befagyott
tavának éjben csikorgó tükörjegén.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: