– Közhely, tudom – sóhajtott fel Emese, miközben kitárta az ablakokat a házban. – Mindenütt szép és jó, de az otthon mégis otthon. Most nyugodtan megbeszélhetjük, amit a városban felvetett. – Valójában mire gondol, én már nem emlékszem – kérdeztem flegmán, és leültem a karosszékbe. – Még a városban, a szálloda szobájában, pezsgőt bontva, akart valamiről komolyan beszélni velem – mérgelődött a lány, éreztem a hangján, hangsúlyán. Csapdába estem. Erősen elgondolkodtam. – Valóban?… Lehet, hogy meg akartam kérni a kezét… – Akarta?… Meggondolta magát? Vagy nem is volt őszinte? Mondja, miért szórakozik velem? – vörösödött csípőre tett kézzel. Mindent elrontottam, megbántottam, villant belém a tudat. Nem számítottam arra, hogy a lány megelőz a magamban halogatott, mégsem feledett szándékomban. – Nézze, ne kételkedjen őszinteségemben, és nem akartam megbántani, sajnálom, bocsájtson meg. Az eredeti szándékom most is érvényes, megkérem a kezét – igyekeztem kimosakodni, még ülve a széken. – Ezt nevezem! Így ülve! Ilyen puhány, flegma módra? Vegye tudomásul, hogy nincs szándékomban újra férjhez menni! Nem kívánom feláldozni a szabadságom. Tehát a válaszom, határozott nem. Tudomásul vette? És ha nem tetszik, úgy most is elmehet. Bár sokat segített eddig, örültem is neki, támogatott, sőt, kényeztetett… és mi lenne, ha felejtenénk ezt a szerencsétlen vitát, maradnánk mint eddig? – Ha túltesszük magunkat baklövésemen, annak csak örülni fogok… Hiányolnám, kifejezetten. – Rendben – vigyorodott el. – Csak egy szót várok… – Szeretem, igen.
Bartha György verses levélregényének előző része a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
