Lencsés Károly: Az Árnyék Mechanizmusa
Árnyékot injekcióz a Fény a lépteimhez. /
Hozzám rajzol átkozott mást, jár velem, ezt a /
Rontást furcsamód a sötétség oldozhatja fel.
Árnyékot injekcióz a Fény a lépteimhez.
Hozzám rajzol átkozott mást, jár velem, ezt a
Rontást furcsamód a sötétség oldozhatja fel.
Le-fel kószál a gőzös szél a házak között.
Ott egy utcasarkon a kiégett nátriumlámpa
Halott tócsájának közepébe fulladt a gőz sárga fénye.
Egyúttal ez a világosság halála is, ami nem pont fény.
Erről magadban tudsz jobban beszélgetni, mikor
Csend van a fejedben. Nem karcolják csúszkáló
Ékszíjak csikorgásai az elméd lemezmeghajtóit.
Azt mondom, önmagába zuhan. Beszipkáz az örök odaát.
Félek én is belelépek s még részegen is kerülöm
A gőzoszlopnak támaszkodást. Megyek inkább az út
Közepén ne tudj rám rontást rakni. Odaláncolni
Az élethez az életem, mert mehetek vele
Bárhová, ami rémes, hogy bárkivel s talán egész a pokolig,
Ahol tűz habzsol, ott túl közel a Napkohó
S a sok fekete megnyúlt árnyék, mind kitörni készül.
Mellém csapódik, s mivel csak árnyak ezek
Nem tudom, majd az enyém melyik lehet.
Elidegenedek.
Lencsés Károly verse legutóbb a Szöveten: