Tóth Olivér: Követtem valakit

minden sarkot befordítottál
sisaknak álmodtad házam és kertjeim
katonás rendbe az elhaló sírást

most kendőbe fojtott állkapcsom alatt
madárvakolat pereg ahogy csodállak
kevés a régi test sok a régi lélek

levelek lihegnek fészket vállmedrembe
homlokomon hámlik a ránc
horpadt fazék ölelésem mégis enni hívlak

űzött ebeknek ebédem a loholó élet
magamat imádom magamat fecsérlem
ha parázsra tévedt ragyogást téged kérlek

állj fejem fölé s fond babadallá könyörgésed
sírásod olajába fulladnom ne legyen vétek
kevés ha reméllek mikor már magamtól se félek

minden sarkot kitapostam és gyermekfény vidámít
bárki átkoz tudom az ördög gőgicsél ölében
nem kívánlak de veled is beérem ha magamba botlok

Tóth Olivér verse legutóbb a Szöveten: