Juhász Zsuzsanna: Homokozó

Á, a mi fiunk nem olyan, mint a te lányod. Dehogy. Bár mondja, mondogatja, hogy jó volna eladni a lakást. Ő eleve a közepébe vág, hogy nincs kecmec, ránk fog omlani. És ugye, lassúdadok vagyunk, öregek, hát tuti, hogy hátba talál, gondolom én hozzá. Ennyi erővel már most megadhatná a kegyelemdöfést. De szívbe, de elölről.
Te meg, barátném, ne mondd, hogy a tied öregebb, ne előzékenykedj itt nekem, egyformán öreg mindkét ház. És látod, már mondod is a történelmét, hogy a vasúttal egy időben épült. Hát milyen legyen, ha nem öreg. És a császár megbízottjai nézték meg, hogy megfelelő-e a vasúti alkalmazottaknak.
Mert valaha így ment, látod-e te is? Hogy közben meg arra ment a világ, hogy nincsen itt gazdája senkinek, semminek. A szülői kötelékek, azok tán még élnek, de minek. Ha egyszer olyanok, mint a huzakodások. Kötélhúzás ez, nem? Hogy melyikünk esik seggre, a szülő vagy a gyerek. És nekem ugyan büszkélkedhetsz, micsoda híres házban élsz, ha egyszer azt mondod, építkezne. A lakásod árából a telkére. Mert szeretne hagyni valamit a gyerekekre. De mondod, egyszer már vettél egy hatalmas lakást nekik. Végül is, vehetjük úgy is, hogy egyszer már meghaltál, és örökölt tőled.
De amilyen hülye vagy, rögtön az ő nevére vetted. És most semmi, de semm8i nincs a kezedben, hogy legalább látszólag kedvesek legyenek veled. Hát tényleg, nem maradt más bizonyosság neked, mint soknak másnak, egyedülállónak. Hogy jól megrakod este az állataid tálját kajával. Hogy ne téged kezdjenek ki, ne belőled kelljen kiharapniuk a túlélő falatot.
át látod, mert nem tudnak várni, azért ilyenek. De az is biztos, hogy most nehezebb lakáshoz jutni. És nagy a csend, jóformán egyik párt se akar bérlakásokat építeni. Marad hát a nagymama nyaka, de tényleg, a zsémbes öregasszonyok, akiket szívesen megszorongatnának a rokonok. A fiak, mert így bánik velük. Azok meg tűrnek, nehogy másra írassa a nagyi a kéglit. Ahelyett, hogy nagy ipari vagy mezőgazdasági központokat hoznának létre, amik csak így kisujjból kirázva építenének házakat a fiataloknak. De ilyenek itt nincsenek. Hát marad a nagyi vágyott nyaka. A morbid, de mit lehet mást tenni, ha az állam kivonul mindenhonnan. Hát ezért ne bánkódj. De tényleg, minek baszod meg magad, ha már eleve baszogatnak? Látod, most meg elment az étvágyad, pedig még dinnyét is hoztam megint. És találgathatjuk, hogy a bútól vagy étvágytalan, vagy a rák terjed. Kis butám, kellett ez teneked? Neked, aki most nem lehetsz semmi, pszichésen semmilyen se lehetsz, mert megfojtod azt a pár rózsaszín, szép egészséges sejtet, amit termelhetnél még. De te nem, te étvágytalankodsz itt nekem. Hisztizni merészelsz, rákosan. Én meg mehetek holnap is hozzád. Megnézni, magadra nyitottad-e gázt. Hát tényleg kegyetlen vagy velem, holott tudod, én se lélegzem már. Hanem főleg fújtatok. De pl. ha barlangban laknánk, nem akarnának kirakni az ifjak. Legfeljebb hátra görgetnének, távolabb a tűztől.
Vagy éppen hogy közelebb, mert ahogy tapogatnának és éreznék a hidegeinket, megrettennének a jövőtől. És félnék az istent, akit abban a pillanatban teremtenének. Maguknak, maguk fölé. És szánakozva hajolnának hozzánk, szánakozva hozzánk és magukhoz. Ahhoz, akivé lesznek.
Hát tényleg szánalmas vagy, és veled én is. Te még mindig hablatyolsz össze-vissza, hogy mit főzöl majd abból, amit viszek. Holott tudom, hogy a lányodnak fogod adni. Te még adni akarsz a kevésből. Holott azt mondod, a karodat akarja. A kisujjad helyett, holott már úgyis adtál. Holott amúgy is mi vagyunk a bűntudatos nemzedék. Minek itt betűjellel ellátni bárkit, hogy x meg y és z. Vannak a bűntudatos öregek, akik még könnyebben dolgozták, és könnyebben vettek ezt-azt maguknak. És vannak a fiatalok, akiknek egyik fele remeg a szüleiért, mert mása sincs. A másik fele meg már követeli a trónt, élve tenne koporsóba bennünket.
Mert látod, a külföldön élő gyerekeink azt akarják, hogy éljünk. Nekik még egyszer, utoljára kell, hogy legyen minden látogatás. Mert lehet, nem lesz több. És a fiú meg, a fiunk már szaladna elébe a jövőnek. Fél, hogy a többiek tán kitúrják az örökségből.
De olyan akkor is, mint a még páratlan varjú. Jön, felfújja a fejét, felállítja a tollát, de csak a fején, hogy megszakad a szíved, úgy sajnálod a kicsi fiókát. És már dobod is a sajtot, kenyérhéjat neki. Holott lehet, ivarérett, vagy már öregecske. De remekül trükközik.
És az ember is ilyen, ha jön a fiunk, azt se tudom, mit adjak neki. Ő meg bizonyára szánakozik rajtam. Magában becsmérli az ajándékaim.
Mert neki is ez, ez az egyre gyorsabban forgó palota kéne a kacsalábon. Amiből lassan mindannyian kipotyogunk a puszta mezőre. A nyári orgonás szomszéd telekre. De meg is érdemeljük, látod, mi is.
Ha nem tudunk megyegyezni.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: