Juhász Zsuzsanna: A tulajdonos

Csak nem csendesül benne a bírvágy, dehogy. Sőt, még rosszabb napok, hónapok elé néztünk, mert felnőttek a fattyai.
És párt vettek magukhoz. Hogy azok is a mi vérünkön hízzanak, kerekedjenek előbb. Majd fogyjanak csinosra. Sápadjanak és törékenyedjenek a munkátlanságtól. De azért folyton nyafogva, elégedetlenkedve, hogy szülőjük szívét a markukban tartsák. Míg másikat, a másik tenyerüket elé, és üresen mindig. Az ősi állapotokra utalva, mikor még a kölykök nyüszítve, éhségtől gyötörten élelmet kuncsoráltak a nagyoktól.
De az ő kölykei nem éhesek. Nem éhesek soha, csak jobban, ügyesebben tudnak pumpolni, fejni, eljátszani a sovány, beteg háromlábú kutyát is olykor. Csak ne kelljen dolgozni addig se, míg szülőjük él. Csak kibekkelni akarják ezek az időt, míg már bírni lehet, tulajdonolni egyedül, szüli felügyelet nélkül. S aztán még tán össze is vesznek rajta, mindenen, mindazon,a mit örököltek.
Míg mi csak nézzük. Mindig nézzük. Ha nincs is itt, akkor is. Ha otthon vagyunk, akkor is. Mi már mindentől elfordultunk, hogy csak őt egyedül tekintsük. El a tévétől, el minden kormánytól, minden politikától. Se jobbosok, se balosok nem vagyunk. Csak őt nézzük, ha nincs is velünk, körülötte forognak a gondolataink, mert várjuk, egyre várjuk az irgalmát, a kolduson megeső szívét, pedig rá se nézünk soha. Munka közben, kezünket, lábunkat jártatva beszélünk vele mindig. Vagy ha meg kell állnunk, akkor se nézünk rá, mintha a mi szégyenünk lenne ez az egész, hogy egyre kevesebbet érünk, egyre kevesebbet ér a pénz, amit ad. Beosztva is éppen hogy elég. De nem irgalmaz, holott verejtékünkből táplálkozik, mintha azt inná, mert szereti, szereti ténylegesen is a sót. Mert az élete az, ami sótlan és egyhangú. De örömöt, bánatot ő ölt ki belőlünk, mert irigy, féltékeny lesz rájuk. Mert neki szürke minden, mert neki minden kapható, házi, otthoni sikere egy szál se. Mindent
Megvesz és megcsináltat. Még tán irigyli is ezt az elosztástól hangos, olykor cívódásból lenyugvó életünket. A túlélés zaját és csöndjét, a ritmust, ami neki nincs. Mert neki mindig van pénze, ő bármikor adhatna. De nem ad, sőt vigyáz, egyre jobban vigyáz magára. Az órabérrel elégedetlenkedőt már az első nap kirúgja, nehogy megrohassza a többi almát, azaz minket. A bánatainkról meg azért nem beszélünk, mert akkor gonoszkodni kezd, hogy majd meglátszik a munkánkon. Hogy bánatunkból kedvetlenség, erőtlenség lesz itt, gyengébb teljesítmény, amiért neki ugyanannyit kell fizetni. Hisz vigyáz, legfőképp arra vigyáz, hogy egyetlen percünk se legyen munka nélkül. Hiába, hogy már így is két-három ember helyett dolgozunk, hiába, hogy a felügyeleti szervek rendszeresen szólnak rá, vegyen fel több embert. Kimagyarázza magát mindig, hogy ide emberség kell, s akiben ez nincs meg, azt páros lábbal rúgja ki.
És vesz fel inkább másikat. És vesz és mindig vesz, és újra vesz, mert neki tényleg mi vagyunk az egyetlen szórakozása, filmje, katasztrófa filmje, borzongása. Az újak, az újonnan felvettek, akiknek nagyon kell a pénz. Mert végrehajtó űzte őket ide, továbbtanuló gyerek, a munkanélküliség, a tétlenség lázától, forróságától ütődött férj, vagy csak enyhe, de folyamatos depresszióba hullott családtagok, akik értelmet egyre nehezebben találnak bármiben is. Akik elől tényleg jobb munkába menekülni. De bántalmazott, férje által vert, felesége által kicsire, laposra szuttyongatott ide egy se jön. Tán azért, mert az ilyenek már fel se állnak, el se indulnak sehová.
És tán ettől félünk mi is. Ezért jövünk hóban, fagyban, esőben és szélben, és rekkenő hőségben, mikor madár se röppen. És ő kinevet bennünket, hol nyíltan, hol titokban, de neveti igyekvésünket. És nem lát belénk, nem látja, hogy ki összeugrott gyomorral jön, le-föl liftezővel, félve, hogy ma ugyan miben talál majd kifogást ő. Ki meg elszántan, már a kapuból kiáltva önnön magának, hogy gyere, gyere anyucihoz, te test, kíváncsi vagyok, bírod-e estig. És kussolj, te lélek, bújj el, tapaszd be a füleidet, hogy ne halld a szidalmakat. Légy nem létező estig, mert kell a pénz, ne önérzeteskedj, hisz’ ami nincs, az érezni se érezhet semmit.
Hát nézzük csak őt, holott rá se pillantunk. Csináljuk, mintha jó, elfogadott vezetőnk lenne. Pedig halálgyáros ez, ostoba, bárdolatlan halálgyáros, lelkek eltaposója. Mert aki eleve pajzstalan, védtelen jön, akinek nincs kire gondolnia itt, mikor a lelkét tapossák, rágják. Az eltaposódik itt, az megrágódik és kiköpődik.
Annak idő kell és sok hazai szeretet, törődés, lélekmelengetés, hogy újra talpra tudjon állni. Ha tud. Mert ő se néz senkire, de ne is nézzen. Sunyítson csak. Legyen csak szar a fűben. Mert fél, a csontja velejéig retteg, hogy egyszer államosítják.
És olykor próbálkozik is már. Olyakor visszafogja saját szidalmazásának, hangjának erejét.
De tudja, ha eljön az idő, rá sose szavaznánk. Még vezetőnek se kellene nekünk, még tányérunk mosogatójának se.
Még talpunk nyalójának se. Mert akkor is hálát várna mitőlünk. Hálát. Tőlünk. Ezért. A kevés pénzért. Tőlünk.
Akiknek végtelen és tarthatatlan jólétét köszönheti.

Juhász Zsuzsanna legutóbb a Szöveten: