Köves István: A cingár és a kalapos

Hajnalban lement a vers pontosabban
nem volt rest kimért léptekkel leballagott
az alig térnyi térre inkább csak terecskére
a villamossíneken át az áradó Duna partján
megnézni ugyan ágál e még ott talapzatán az a
ködbepipiskedő mutogatós cingár költőszobor
ügyet sem vetve a megszeppent kiscsoportosok
nemzeti hurkapálcikáira messze tekintve
s mit szólnak most szólnak e valamit is
a körébe guggoló magukba fagyott bokrok
fagyalok kökények borzongó berkenye ágak
micsoda világra ébredtek az ő születésnapján
ám csak az elárult elárvult elhagyott oltár fogadta
némán s a föltámadó szél bekutakodott kabátja alá
visszafelé már csikorgó villamossal ment a vers
haza de mielőtt fölszállt elnézett a rakpart felé hol
ott ült még új helyén a kalapos a Dunánál csak
nézte a cipője hegyén huncutkodó fénytündéreket
mint aki odafelejtkezett a csobogó csöndben
vállát leejtve távol a tolató tehervagonoktól.