Ocsovai Ferenc: Nyűgbáró
Nyűgbáró
Ocsovai Ferenc
Próbáltam és csináltam annyi mindent,
mégsem karcoltam meg igazán semmit;
máskor mégis, mintha küszöböm előtt
lenne még jó pár lehetőség, amit nem
akarok tudomásul venni, noha a folyó
habjai között beszélő kövek az imént
azt suttogták, olajos rongyba fojtom
és egy legyekkel teli boroshordóban
erjesztem magamat. Mint egyiptomi
kéjurak vagy gazdag római polgárok,
buján fekszem a kényelmes züllésben,
de nem okoz már a kéj sem felüdülést,
hanem csak, ahogy a híres Tragédiában
tette Ádám: keresem a célt, az értéket,
az értelmet, de valami mindig történik,
ami miatt nyilazó kentaurok néznek be
az ablakon – azok, akik a Commediában
mostohán végeztek az alvilági lelkekkel,
noha az arcomra forrasztott teknőspáncél
valamennyire megvéd. Kétkedő keselyűk
vagdossák zsigereimből ki vascsőrükkel
az utolsó igent, ami azt tartja még szem
előtt, ami lenni szeretnék, és nem azt,
aki vagyok, vagy aki voltam. Egómat
legyezem egy roskadozó, letűnt világ
kerevetén, de nem veszem észre a rám
szakadó oszlopokat, az omladozó tetőt,
amíg kaukázusi fennsíkokon utaztatom
megfáradt gondolataimat vagy kanadai
horrorfilmekben látott álmos, langyos
városkákban, de ásítozom csak egyre,
terpeszkedem és várom a nagy csodát,
eposzomban az isteni közbeavatkozást,
hiszen a legsúlyosabb bűn, amelyet talán
elkövethet a birtokos, ha hagyja parlagon
maradni örökletes, legszentebb uradalmát:
a tudás és a szépség álmokba vetett magját…
Ocsovai Ferenc legutóbb a Szöveten: