Jó volna tán sebezhető,
naiv-gyerekes lelkemet
golyóálló mellénybe,
vagy épp kényszerzubbonyba bújtani;
odakint barát barátra fenekedik
sunyi-lapítón, s egymást górálják
kenyér helyett szikla-kövekkel.
 
Megízlelték már régen milyen is
az alattomos kétszínűség kenyere,
most inkább szándékosan elbújtak
az agymosott nemtudás kacsalábakon
forgó kicsinyes-szánalmas palotáiba.
 
Kézfejekben hitványmód mintha
megdermedt volna a kézfogás
akárhány köztes, kisstílű,
vagy épp csak szánalmas
alku-szövetség csak kötettett.
 
Már a kutya se dalol önként
az egykori Mindenséget is maradéktalan
betöltő szerelemről, hiszen
egy zsírós bankszámlaszám
mostan még mindig kedvezőbb,
mint az őszinteségre,
a nyíltságra hajazó igazabb,
de ócskás érzelmek,
melyet könnyeden felednek.
 
Az ezüstnyoszolyás csillagok,
melyek egykor mint tanúskodó
meteor-üstökösök a hűség tanújaként
vallottak a koromsötét kozmosz
űr rengetegében, mostan kénytelenek
otthonukat nagyhatalmak
titkos műholdjai közt félúton
ingázva megosztani, mondván
a gyarló ember gyarmatosította
immár az univerzumot is.
 
S miközben egy-egy propagandisztikus
szalonban szólásra emelkedtek
a kortás kultúra szent nevében
az egyre alantosabb Horger Antalok,
akárcsak patinásabb, ám mégiscsak
fizetősebb egyetemek berkeiben
a vécépapírnak sem kellő diplomát
aligha lehet e korban áskálódó,
fiskális protekciók hasznosítani.
 
Az ember körött mostan
végtelenített spirálban kering
a kidobott, újra nem hasznosítható
hulladék-szemét mellett
a gyarló egymásra-mutogatás;
hübriszes, demagóg-gőg még
most is tunyán tespedni maraszt.
 
A kollektív idegrendszer talán
már nem is létezik,
hiszen felzabálta vártalan-hirtelen
az eltervezett fogyasztói társadalom
rákfenéje az akarat, alázat,
empátia-tolerancia totális hiányossága!