Szente B. Levente

Ajkamon egy szép ének, hogy most már én is alig

(avagy szenvedélyem tükör-margójára nevedben magam kiírom)

hányszor már de hányadszor megesett
megannyi repedt tükörbe
hogy félve bár de olykor ha belenézek
előttem ezüst hajad – nem vagy itt nekem
én hibámból lennék maga az őrület
ha egyszer is elveszítelek
…

rossz álmomban
hogy az idők folyamán mi hiányod után egyre gyülemlett
jártam a füveket a gyomot a hasznosat a nemeset felkeresem
kövektől ódon szikláktól érdeklődöm
vad fékeveszett vizeket mérhetetlen tengereket kérdezem
akár az állatok seregének mindegyikét
angyalokét különösen a régelfeledett kegyveszetteket
megmutatja-e nekem valami valaki merre lehetsz

hol van szemed fényes drága tekinteted
elveszett paradicsomok álmait újra hát mindegyre át és átéljem
orpheuszi szívem zakatolása közepette én-édes szerelmem
Eurikidém legszebb gyöngyszemem egyre csak kereslek

kutattam már érted ős-fiatal mohos virágszülte fák között
és van-e fáradt mindenség ami szívem magasáig füstvitorlaként ér
fellobban-e akár szikraszülte szelíden vad jogos uralkodójaként a tűz
hiszen örök lelkem trónokhoz hasonlatos
vagy nyoszolyák valóság-kegyelem karjaid
bizony azok kéne öleljenek
magasságoktól alant a roppant lélek-szívereknek mélyéig
érzem véred lüktetése hívó szavát – ez mi éltet boldogít

kedvesem testem legjobb tudásom szerint ősöreg
hogy úgy mondjam hamis fiatal csillagpor mind nélküled
ezer nyelven szólok tanulok emlékezem fegyelmi többekre
egyetlen kehelyben gyűjtöm tünde-mosolyod
zamatos illattested úgy vélem csengő csókillat hívószó

gyötörve kínoktól szájam árnyaimnak visszabeszél
bennük látlak látom magam szétáradni – fekete
fehér pöttyös szárnyakkal betakarlak
takarlak és takargatlak
éjtelen napok jönnek egyre jönnek
esnek ránk ahogy a legkülönlegesebb emlékezetünkből
azok az égi dallamok