László Zsolt: Ösvény a folyó partján

László Zsolt

Ösvény a folyó partján

Lassú sodrással simogatta a partszegélyt a folyó. A nádasok száraz, elsárgult szigeteiben tolakvón küzdöttek az ég felé a zöld és bütykös nádszálak. Lassan a friss zöld uralta el a partot. A folyó gerincén gellert kapott a napfény és enyhe tavaszi szél bordázta simulni akaró felszínét. A víz ment medrében egy földtörténeti árokban, hogy táplálhassa testvérét, egy nagyobbik folyót, hogy egymásban egyesülve valahol elérhessék a tengert. A parti sávban zöldbe gerjedtek a fűzfák is. Elfelejtették már a barkásodás időszakát és szomorúságukról zöld lándzsalevelekkel nehezített áglógatásban kívánták meggyőzni a teremtő akaratot. A folyóparti ösvényen sétált egy furcsa páros, kéz a kézben.

A méretek okán volt furcsa ez a páros. Egy kislány fogta apja kezét, illetve kezének egyik ujját. A kislány apja derekáig sem ért fel. Vöröses-szőke vállán túlérő haja szabadon röpködött. Az apa tagbaszakadt alakja mellett a kislány kicsi teste szinte vibrált. Szélbe vegyült vékonyka hangjától fellibbentek a parti nádas madarai, odébb szökdeltek a szöcskék, és riadt körözésbe kezdtek a lepkék. Szokásos délutáni séta volt ez. Apa és kislánya már nem először jártak ezen az ösvényen a folyó két hídja között. A kislány minden alkalommal új élményekkel gazdagodott, mindig felfedezett valamit, ami érdeklődését nagyon lekötötte és megválaszolhatatlan kérdésekkel nehezítette apja csendet kívánó gondolatmenetét.
– Apa! Miért szomorú fűzfák ezek a fák?
– Azért, mert szomorúak és ha a fűz szomorú akkor csak szomorúfűz lehet.
– Jó, de akkor vannak boldog fűzfák is?
– Vannak.
– De azok a boldog fűzfák hol vannak?
– A túlsó parton, de odáig csak alig-alig lehet ellátni.
– Ha újra jövünk, átmegyünk a túlsó partra? Mert akarom a fűzfákat boldognak is látni.
– Egyszer majd átmegyünk.
– Mikor megyünk oda?
– Egyszer majd, talán mostanában.
A kislány figyelmének elterelése végett az apa hirtelen mozdulattal füléhez emelte mobiltelefonját. Bár hívás nem érkezett, csak meg akart szabadulni a kislány kérdésétől, mert arra egyelőre még nem sikerült választ találnia. Igaz, hogy más esetekben más-más kérdésekre sem találta meg a választ. Öt éve egyedül nevelte leánykáját. Feleségét hasnyálmirigy-rák vitte el az élők sorából. Az utolsó pillanatokban suttogott szavai, hallhatóvá váló gondolatai meggyőzték arról, hogy lehetséges a létezés a halál után is. De tudta, mert tudnia kellett, hogy még maradni fog, maradnia kell, mert a kislány nem maradhat árván. Lemondott a tervezett öngyilkosságról. Megérte száműznie magából ennek szándékát. A kislányban újra éledt az anyja, a volt feleség. Okos, cserfes természete és pöttöm testének sajátjából már visszaköszönt elhunyt feleségének lénye.
– Apa! A túloldali fák között találunk nekem anyukát is?
– Nem tudom, kicsi piszém.
– Miért nem tudod? Minden jó kislánynak van anyukája.
– Neked sajnos nincs.
– Akkor én nem vagyok jó kislány? Rossz vagyok és nekem nem lehet anyukám?
A férfiben összeszorult minden. Nyelve szájpadlásához tapadt. Megint nem tudott válaszolni. Valamit sürgősen ki kellett találnia, hogy a kislányt kiemelhesse a rohamszerű letargiából. Meglátta kicsi szemeiben a kristályosan villanó könnycseppeket.
– Egyszer majd találkozunk anyával is.
– Soká lesz az, Apa?
– Igen. Sokat és türelmesen kell még várnunk.
– Ott a túlparton a szomorú fűzek között fogunk vele találkozni?
– Talán igen.
– Úgy fogunk újra összetartozni, mint Jeromos és Mihály az „Éneklő kutya” történetében? Tudod, amit esténként olvastál fel nekem, Jack London bácsitól. Pedig én akkor mindig féltem egy kicsit, hol meg bátor voltam a paplan alatt, amikor mindig elhitted, hogy már alszom.
– Valahogy úgy lesz a túlsó parton, ahol talán nem lesznek rabszolgák, ostorok és béklyók, és nem lesznek gonosz emberek sem, mint Jack bácsi írásaiban.
Apa! Ne bántsuk Jack bácsit! Szerintem neki sem volt anyukája amikor azokat a szép és szomorú dolgokat írta. Nekem így is, úgy is nagyon tetszettek, és most csak azért hiszek neked, mert ezeket a történeteket felolvastad.
Az apa végig mérte kislányát, akinek pöttöm testében olyan bölcsesség lapult, hogy azt nem lehetett szavakba önteni. Hirtelen tisztába lett azzal, hogy itt és most csak kérdés lehet, és válasz nincs, válasz nem lesz. Kitisztult előtte minden, mint villámcsapás után a vad gyomoktól burjánzó rét. Tudta, hogy a kislánynak nem árulhatja el, hogy a túlsó parton a szomorú fűzfák helyett a boldog fűzfákat sosem fogják meglátni. Kislánya a gólyahírek között hajladozott le egy-egy aprócska sárga virágért. A kicsi élet lüktetett egy nagy és mérhetetlen egészben. Érezte a tömör valóságot, és ez boldogsággal töltötte el.

László Zsolt legutóbb a Szöveten: