TÁRCA

Kiss Tamás: Pekedli és sportgála

Már 2021-et írunk… „Rohan az idő” – szoktuk mondani, vagy éppen Koncz Zsuzsával énekelni. De! És „itt jön a DE” – szokta volt mondani Dr. Dallos Pista bácsi, egykori gimnáziumi biológia tanárom, akit emiatt alaposan ki is szoktunk volt röhögni… Pedig mennyire igaza volt! Mi tagadás, a 2021. január 11-én „levezényelt” sportgála, melyen az év sportolója, csapata stb. díjakat adták át, nem kis nosztalgiát keltett bennem, ugyanakkor egy másik slágert is eszembe juttatott, merthogy nálunk a politikai értelemben vett pofátlanság, nevezetesen: a mindenkori uralkodó kormányok és a kutatásfejlesztés vonatkozásában „megállt az idő”… A jelenség azért is cáfolhatatlan, mert személyes érintettségem van az üggyel kapcsolatban, még az 1980-as évektől kezdődően…Lássuk!

A nagyon prominensnek számító MTA tudományos főmunkatársa voltam, és tényleg zseniális kutatókkal ülhettem egy szobában, dolgozhattam együtt velük, persze csak a mindenkori „technikai lehetőségek” között. Ebben az országban – pedig nagyon parányi –, de mégis mindig voltak kiemelt egyetemek, kutatóintézetek, és létezett egy „maradék”, amivel a kutya se törődött. No persze, a szocializmusban a csúcs is messze alatta maradt a nyugati kutatói technológiának, műszerezettségnek. De nem is ez volt a leginkább elborzasztó és számomra máig felfoghatatlan, hanem az a „nemzetstratégiai” szempontból is öngyilkos mentalitás, hogy az ifjú, feltörekvő, vágyakkal, tervekkel teli kutatópalántákkal egyáltalán nem törődtek. Merem állítani, hogy mi útban voltunk! Szerettünk volna dolgozni, valamit „letenni az asztalra”, és ennek érdekében mindent meg is próbáltunk, de – pár szerencsés alakon kívül – esélyünk sem volt arra, hogy terveinket megvalósítsuk. Pedig voltak már komoly nemzetközi kapcsolataink, láthattuk, hogy „mi is a helyzet” nyugaton, vagy akár keleten, például Japánban. Makacs ember lévén, magam kezdtem utána járni a dolgoknak, mert elhatároztam, hogy növényembriológiával fogok foglalkozni, amihez némi műszerezettségre is szükség volt, de messze nem valami különlegesre. Elsődlegesen, egyfajta „inkubátorra” volt szükségem, amiben tenyészteni lehet az embriókat, emellett táptalajokra. Használható irodalmakat kaptam, elsősorban Indiából, hiszen az éhezés megfékezése érdekében ott már sikerrel kifejlesztett technológiákkal dolgoztak.

Nyakamba vettem a várost, telefonálgattam protekciók után, időpontokat kértem konkrét megbeszélésekre a téma kidolgozásához – és így tovább… Hittem a sikerben, mert miért is ne? Csakhogy mindig közbe jött valami „de”, valami indok, hogy „nehéz kérdéssel” állok szemben… Szépen berendezett, sima íróasztalok mögött ülő személyiségekkel tárgyalhattam, akik feltűnő szívélyességgel beszélgettek velem. A beszélgetéseknek különös „dallamívük” volt, mondhatni a népdalhoz hasonlítható „kupolás szerkezettel” bírtak, mert az első percekben nagy dicséreteket kaptam „nemes törekvéseim” okán, aztán szükségképpen előbukkant a megvalósítás „lehetőségeit” taglaló rész, melynek első szakasza buzdító volt, de a csúcson felbukkantak a „problémák”, beletorkollva „a megvalósítás anyagi és technikai nehézségei” fejezetbe, majd nagy vállveregetés és buzdítás után lecsengett az egész… Legalább tíz alkalommal csináltam ezt végig.

Közben persze voltak „páran”, akik egyszer csak nem jöttek vissza kis hazánkba a kongresszusok és tanulmányutak után, mert elegük lett a szélmalomharcokból. „Kitántorogtak”, pedig eszük ágában sem volt elhagyni szülőföldjüket, de a „vasálarcosok” oly szilárdan képviselték a megmagyarázhatatlant, hogy lényegében nem lehetett más megoldást találni. Persze „a remény hal meg utoljára”, és nekem is adtak még egy utolsónak szánt „leckét”. Volt valahol Budán, a hegyek között egy takaros kis házikó, ahol állítólag egy igen komoly „német” kutató dolgozott, aki mit tesz Isten, járatos volt kedvenc témámban is. „Ő lesz az, aki neked majd segíteni tud” – mondták az elbocsájtva lelkesítők… Hát meglátogattam. Az „eredmény” oly mértékben szürreális és abszurd volt, hogy reagálni sem lehetett rá. Röviden: inkubátor gyanánt a kezembe nyomott egy olyan műanyag pekedlit, amiben tejfölös túrót és francia salátát lehetett akkoriban kapni az ABC áruházakban… Szó nélkül távoztam. Tudtam: „ennyi volt…” Néhány év múlva aztán Bradfordban, Leedsben és Németország egyetemein kutatgattam… Más témában, de ez már nem érdekes…Hívtak az USA-ba is…

De eljött 2021. január 11., mert „rohan az idő”, és magától értetődik, hogy köszönteni kell azokat, akik megérdemlik. Csakhogy, néhányan biztosan megéreztük, lényegében, hogy úgy mondjam, „konceptuálisan”, egy tapodtat se haladtunk előre… „Államtitkár uram”, vagy „uramék” – ahogyan azt Kern András mondogatta, mondjuk a Hamis a baba című Bujtor István filmben, ugyanis nagy pátosszal beszéltek Karikó asszonyról, aki persze nagy magyar, de véletlenül az USA-ban lett sikeres kutató, vakcina feltaláló… Lánya is lelkes magyar, bár törve buzdít az oltásra, hiszen „anyu” találta ki, és lényegében hajrá magyarok… Időutazást éltem meg… Rá kellett ébrednem, hogy „Vasálarcosék” permanensen jelen vannak nálunk. Mert ehhez tényleg „pofa kell!” Önkéntelenül merül fel néhány kósza kérdés, ami ma is nagyon aktuális: csak 2020-ban, vajon, ténylegesen, hány tehetséges orvosunk és kutatónk kényszerült távozni kis hazánkból? Mert talán nem bírja minden tehetség elviselni azt a bűzös, protekcionista, demagóg és diktátori inkubátor-világot, mely úgy tűnik, hogy örökre velünk marad… Pedig tényleg „tehetséges nép” vagyunk. De semmi baj, megmarad nekünk szegény agyonhasznált Puskás Öcsink, meg a róla írt musical… „Cirkusz kell a népnek”, nem tudomány. Itt az embernek már elakad a szava. Jöhetne egy másik „DE”…