Ocsovai Ferenc: Még mélyebbre temetve (VII.)

Nem tartott sokáig, és a semmiből felbukkanó marunkó hajók segítségével sikerült kiszorítani a fojgrosz intervenciós hadakat az emberi világokból, ez pedig megpecsételte Voltarius és a NEU további sorsát is.

A Tűznyelvek vezetői által felállított forradalmi törvényszék perbe fogta a kormányzat valamennyi képviselőjét, majd a fejükre olvasták bűneiket, amelyet nem csupán más intelligens fajok, és nem csupán a lakott égitestek ökoszisztémája ellen követtek el, hanem tulajdon polgáraikkal szemben is, méghozzá rendszeres hazugságak révén.

Morus főbiztos eddigre már teljesen megbolondult, Voltarius azonban fogvicsorgatva hallgatta végig a halálos ítéletet, miközben az idősebb és ifjabb Agnus Apocalyptus még azelőtt megmérgezte, illetve főbe lőtte magát, hogy a lázadók foglyul ejthették volna őket.

Hamarosan kikiáltották a Naprendszerbéli Szabadállamok Szövetségét, vagyis az NSZSZ-t, amelyhez a NEU korábbi tagjain és független státuszt szerző új gyarmatain kívül névleg csatlakozott a Marunkó Császárság is. A földalatti marsiak azonban gyakorlatilag nem vágytak másra, mint arra, hogy hazatérjenek és elmerülhessenek saját, az emberi elme számára felfoghatatlan létdimenzióikban. Reménykedtek benne, hogy egy napon fajuk visszanyeri korábbi erejét és képességeit, mert ha nem is érezték feladatuknak, hogy gyámkodjanak a Naprendszer fölött, tudták, hogy az önvédelem elkerülhetetlen a számukra mindaddig, amíg a szomszédos Földön nem köszönt be a béke.

Ez pedig még egy ideig váratott magára, még úgy is, hogy drasztikus fordulat állt be a vénusziak közötti háborúban. Amíg a fojgroszok ugyanis a NEU polgárháborújával voltak elfoglalva és kivonták csapataik egy részét a Földről, a korlakok felfedezték a Holdon az emberek katonai bázisait, ahol garlamánok népes kolóniáit tenyésztették ki. Az állomáson lévő idomítóknak és tenyésztőknek esélye sem volt élesben bevetni a lényeket, mivel a hódítók gyorsabbak voltak, és végül erőszakkal rávették az állomás dolgozóit, hogy tanítsák meg őket a garlamánok irányítására és szaporítására.

Miután Bugazil csapatait visszaverték a külső övezetből, figyelme ismét a Föld és a korlak háború felé fordult, azonban eddigre már túlságosan is késő volt: az idomított rovarok ugyanis elszabadultak a bolygón és kíméletlenül felfalták a fojgrosz haderő nagyrészét, sőt: a meggondolatlan korlakok, hogy diadaluk teljes legyen, vérszemet kapva és győzelmi mámorukban még szülőbolygójukra, a Vénuszra is átvitték a vadállatokat.

Ez azonban fatális hiba volt: a sáskaként terjeszkedő garlamánok kisvártatva képtelenek voltak különbséget tenni gazdáik és ellenségeik között, aminek talán a két faj hasonló génállománya volt az oka, de az is lehet, hogy a rovarokból egész egyszerűen előtört csillapíthatatlan gyilkolási ösztönük.

Az orkok módjára röfögő és csámcsogó korlakok azon kapták magukat, hogy nem csak a fojgrosz települések semmisültek meg, hanem Porokku is a rovarok áldozatául esett, és a Korlak Köztársaság haderejét is rekordidő alatt felmorzsolta a teljes és tömeges pusztítás. A marunkók, akik távolról érezték mindezt, melankolikusan és bűnbánóan gondoltak arra, hogy talán túl tökéletes munkát végeztek, amikor annak idején létrehozták a fékezhetetlen ízeltlábúakat.

Eközben az emberi világban létrejött az NSZSZ új kormánya, amely Columbus javaslatára Kozmoletár Tanácsnak nevezte magát, mégpedig a lázadóknak parancsoló Justiniana és Vincius társelnökletével. Amíg igyekeztek helyreállítani a polgárháború okozta károkat, megdöbbenve értesültek arról, mi történt a Holdon, a Földön és a Vénuszon. Úgy tűnt, a halálos ragadozók, akiket az emberi önzés igyekezett a saját hasznára fordítani, végül elvették annak utolsó lehetőségét is, hogy új világokat, illetve erőforrásokat találjanak, amelyekkel megmenthetik az emberi civilizációt, amely egy újabb fegyveres konfliktustól jelenlegi állapotában már menthetetlenül összeomlott volna.

A hírek hatására egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a sok mindenen keresztülment és hirtelen magas politikai pozícióba kerülő Vinciuson egyre jobban elhatalmasodnak a paranoia, a megalománia és az őrület jegyei. Újfajta adónemeket vezetett be, a kampánykommunikációban pedig arra hivatkozott, hogy mindez a háború utáni újjáépítés céljából és a tagállamok megvédése érdekében történik; valójában azonban arra szerette volna előteremteni a pénzt, hogy elegendő garlaformot állítsanak elő a birtokukban lévő recept alapján, amit aztán mind a Földön, mind a Vénuszon szétpermetezhet a hadsereg, és végleg megsemmisítheti vele a rovarhordákat, hogy gyarmatosítani lehessen mindazokat a termékeny világokat, amelyek véleménye szerint az embert illetik meg.

Számtalanszor látta csatái és utazásai során, hangoztatta beszédeiben, hogy mennyire gyönge és kiszolgáltatott az emberiség más civilizációkhoz és fajokhoz képest. Úgy ítélte meg, hogy az egyetlen, amit tehetnek, ha leigáznak és meghódítanak mindenki mást, hogy ezáltal biztosítsák önmaguk számára a túlélést a Naprendszerben. Más lehetőség nincs. Pusztítani vagy pusztulni.

Az előző kormány oly gyakran kritizált heptiped-kutatásai az Eriszen sohasem látott mértékű anyagi támogatásban részesültek, ugyanakkor egy új, az NSZSZ fővárosának szánt monumentális komplexumot terveztetett meg a tanácselnök a Titánon, amelyet önmagáról Vinciana Victorix névre keresztelt. A város azonban végül sohasem épült fel, és a megkezdett építkezés maradványai még sokáig kísértettek a hold kősivatagában, miközben trétionok és egyéb pókszabású lények lakhelyévé váltak idővel az elhagyatott romok.

Justiniana többször is keményen bírálta társát: előbb zárt üléseken, majd nyílvánosan is, Vincius azonban hamarosan elbocsátotta maga mellől Columbus tanácsost és Grotius főparancsnokot (aki időközben egyébként feleségül vette Pandorát), és egyre kevesebb embert engedett közel magához. Concordia és Cartesius többször próbáltak a lelkére beszélni, de a tanácselnök tőlük is megvált, és csak a polgárháborúban betöltött kulcsszerepükre és népszerűségükre hivatkozva döntött úgy, hogy megkíméli az életüket és szabadok maradhatnak. Hamarosan azonban meggondolta magát, és valamennyi volt bajtársát száműzetésbe küldte Citanovába, miközben Justinianát, akitől mindennél jobban féltette hatalmát, alávaló módon állította félre.

Észre sem vette, hogy egyre inkább átveszi elődei, Morus és Voltarius módszereit, és ugyanolyan zsarnoki módon uralkodik, mint annak idején ők tették. Az elnökasszony elleni merénylet azonban már az egykori Tűznyelveknek is sok volt, és a forradalom hamarosan felfalta a saját gyermekeit: Vincius próbált ugyan elmenekülni testőreivel (akiknek egy része még a Lovasok között szolgált), ám hamarosan utolérte őt a vég, és orgyilkosok csapdájába esett. Az újabb vérontás elkerülése végett a vezetők gyorsan kerítettek egy konszenzusosnak tűnő, tapasztalatlan fiatalt, akit Romulusnak hívtak, és akinek irányításától azt remélték, hogy végre egy demokratikus úton működő testület fogja majd meghozni az NSZSZ-t érintő legfontosabb kérdéseket.

Paracelsus, akit mostanában rémálmok, és néha poszttraumás rohamok gyötörtek, szomorúan konstatálta az Uninet hálózatán megosztott közleményt, amelyet kvarkofonjának falra vetített nagyképernyőjéről olvasott. A közlemény a tanácstagként dolgozó Kantustól, régi bajtársától származott, akinek azonnali lemondását tartalmazta az irat; ő maga azonban nem volt hajlandó személyes nyilatkozatot adni sem a T2-nek, sem a EuroTon5-nek, sem bármely más jelentősebb csatornának. Sejteni lehetett, mi áll a lelkiismeretes politikus lemondásának hátterében, mégsem mert senki biztosan állítani, noha Concordiának, aki Pandorával szorosan tartotta a kapcsolatot, megvolt a maga elmélete. Ez az elmélet később valóban beigazolódott.

Romulus nem bizonyult erőskezűnek ugyan, ám a mögötte álló csoportok a Tűznyelveken belül egy radikális szektát képeztek, amely messiásként tekintett Hyernonimusra: arra a közönséges csalóra, aki a Medmetyán Egyház egyetemes tekintélyét és jóhiszemű erkölcsét vérszomjas fegyverré fordította és tömegeket fanatizált vele még évekkel korábban.

Nem kellett hozzá sok idő, és Paulus állami főpróféta sugalmazására kikiáltották az interplanetáris monarchiát, amelynek ura, Romulus tanácsherceg a felszínen valóban a békére és fejlődésre koncentrált, és egy időre ismét a prosperitás időszaka következett. Hivatalosan népszavazás erősítette meg az új államformát és a föderáció felszámolását, valójában azonban tudatosan megszervezett és manipulatív központosító politikáról volt szó. Nem az első, és nem az utolsó ilyen kísérlet tanúi voltak azok a kiábrándult polgári tömegek, akik már láttak egy-két rendszert felemelkedni és elbukni az utóbbi évtizedek folyamán.

A negyvenes éveiben járó bányamérnök egyre inkább aggódott gyermekei, Keplerus és Grammaticus jövőjét illetően, de azt is tudta, hogy a távoli Eriszről nem tehet semmit. Citanova és a többi gyarmatváros lendületes virágzásnak indult, noha sokan sejtették, hogy a mélyben egyre teokratikusabbá és szélsőségesebbé válik a rendszer, amely nem tűrte meg többé az Emeritus püspökhöz és Kantushoz hasonló konszenzuspárti figurákat a közéletben.

Nyílt titok volt, hogy az uralkodó, pontosabban a mögötte álló csoportok hosszútávú tervei között szerepel a marunkók, ezen „ördögfattyak” maradékainak felszámolása, hogy hozzájutva telepatikus technológiájukhoz módot találjanak a garlamánok kiirtására. „Elvakultságukban vezetőitek nem is tudják, hogy ez nem egy olyan képesség, amit csak úgy el lehet venni és vissza lehet vele élni tetszésük szerint, mint amolyan hadisarccal” – jelentette ki példaértékű nyugalommal Reglemor, akit Paracelsus és a többiek álmaikban láttak viszont rendszeresen.

Az egyik ilyen vízió alkalmával a vérvörös színét és hatalmát visszaszerző óriáscsászár a Vénuszra kalauzolta el emberi védenceit: Paracelsust, Concordiát, Grotist, Pandorát, Columbust, Kantust, valamint Heurecát és Cartesiust, akik már szintén egy párt alkottak. A száműzött és mellőzött hősök újra az elvarázsolt bolygó hegységeit járták, de megdöbbenve tapasztalták, hogy a termékeny erdők, mezők és gyümölcsösök helyét valóban egy olyan kopár pusztaság vette át, amilyennek a Vénuszt korábban gondolták.

Tettek már hasonlóan fájdalmas, illúzióromboló sétákat látomásaikban a Földön is, valahogy azonban a mostani utazás sokkal mélyebben és drámaibban érintette meg mindannyiukat. A mesevilág ugyanis, amit egykor Künea jelentett számukra ragyogó, népes utcáival, amint először léptek be annak a kapuján, teljesen semmivé foszlott, és mindössze néhány ócska rom jelezte az egykor dicső fojgrosz kultúra helyét.

Amikor képzeletükben ismét bepillanthattak a veterán utazók a hatalmas és messzemenőkig kegyes Csápadilutra küneai szentélyébe, nem találtak már mást, csupán penészes és málló templomvakolatot, széttört és porlepte szobrokat, kibomló, rothadó szőrcsomókat és néhány kikelőben lévő garlamánlárvát az épületben lerakott peték között.

Éreztek azonban a tragikus állapotokon kívül mást is. A részben általuk, akaratlanul okozott szenvedés, üresség és halál alatti mélyrétegekben valamilyen csoda folytán továbbra is tisztán lángolt a méltóság, a józanság, a bizalom és a remény, amelyet senki sem vehetett el tőlük, még száműzetésükben sem.

Rendszerek jöhettek és mehettek a maguk szenátoraival, biztosaival, tanácselnökeivel és uralkodóival, de még ha képesek is voltak lefúrni ezek az erők az emberi lélek legmélyére; még ha át is tudták csákányaikkal vágni az ottlévő gondolatoknak egy részét, kibányászni és megszerezni maguknak akkor sem tudták őket soha. Idegenvezetőjük nem mondott semmit, csupán szertefoszlott a ködben. Paracelsus és társai, mielőtt felébredtek volna tompa és mákonyos látomásukból, összenéztek egymással, majd arcukon szűnni nem akaró békével mosolyogtak.

Tudták és értették már, hogy ez az igazi szabadság.

Vége