TÁRCA

Handó Péter: Éberen

Minden másnap, az éj kellős közepén, Zo szeme felpattan, úgy érezi, egy életre kialudta magát. Tudja, ez az élet csak a következő estig szól, aztán átmenetileg újra leoltják benne a lámpát, valami más kezdődik. Valami sötét és üres, többnyire álomtalanul.

Felkelni, fölkapcsolni a villanyt nem merészel. Jobboldalára fordul és kinyújtja balkarját a paplan fölé, s azon gondolkodik pirkadatig, mennyiben teljes a maga mögött hagyott. Vajon mi lenne, ha itt és most lezárulna a története? Vajon a magában dédelgetett, ám folyton elodázott terveit valaki valóra váltja-e majd? Lehet-e más a kivitelező, mint a tervező? Olyan-e az ember élete, mint egy épületé? Valaki papírra veti, ez alapján valakik kivitelezik, és megint más valakik belakják hosszabb–rövidebb ideig. Végül a lakhatás ideje lejár, az épület bontásra ítéltetik, vagy muzeális darabbá válik, s elkezdik restaurálni. De az az épület már soha sem lesz azzá, mint amelyben korábban laktak. Ha meg is marad, rendeltetése akkor is megváltozik, mutatvánnyá, mementóvá válik. Szomorú és életidegen jelenlétté. Olyan jelenlétté, ami csöppet sem az övé. A cél sem az övé. Más céljára szolgál. Saját céljára szolgálhat-e valaha is? Az ember élete szolgálhatja-e saját célját? Lehet-e önző és önös életet élni? Mintegy kisajátítani?

Lehet.

A modern ember folyton önmegvalósít. Ugyan gulyibának, hétköznapi dalolászásra építették, de operaháznak adja el magát. Önfelmagasztosít. Ha hamis a dal, akkor is. Ha tudatában van ennek, akkor is. Sőt, éppen az benne a különleges, az egyedi. Hiszen mindenki egyedi! A gulyiba is, az operaház is. Miért ne érhetne ugyanannyit? Hát akkor érjen!

Nem lenne jelentősége annak, hogy mit, mire terveztek, szántak? Kalapáccsal fűrészeljünk? Kenyérrel verjük be a szöget?

Az ember magában hordja az élettervét? Mért akarja azt folyton át- vagy fölülírni? Mert szabad akarattal rendelkezik? Ha az akarat szabad, minden szabad? Punktum!

Zo tapasztalatból tudja, az adott éjjelen már képtelen visszaaludni, ugyanakkor zajt sem akar csapni a fölkeltével, más nyugalmát megzavarni ezzel. Csak amikor a hóna alá fogott paplantól elgémberedik a karja, vált irányt. Vagy éppen hanyatt fordul, s felpislog a mennyezetre. Ilyenkor furcsa csillagokat lát. Vibrálnak. Mintha millió kis angyalka röpködne fölötte… Persze tudja, hogy a sötétítő függöny lazára szőtt szövetén keresztülhatoló utcai lámpa fénye generálhatja ezt az érzéki csalódást, de mégis… Azt az ötven herces vibrálást ő nem érzékelheti. Amit érzékel, az valami más. Kékesen villódzik. Nem olyan kéken, mint az ég vagy a tenger, vagy bármi napvilágnál kéknek nevezett, de mégis kéken.

Szereti a kék színt. Mindig is szerette. Óvodabéli plátói szerelmének is kék szeme volt. Mikor a felnőttek megkérdezték tőle, miért szerelmes abba a lányba, rögtön rávágta: mert isteni szép kék a szeme. Felnőve mégis barna szeműt vett el. Talán mert a kék szem önmagában nem bizonyult elegendőnek egy életre szóló kapcsolathoz? Habár nincsenek életre szóló kapcsolatok. Ki előbb, ki később lép be az ember életébe, s éppígy távozik belőle. A házasság inkább folyton megújuló kapcsolatnak tekinthető, melyben két ember egymás házaként szolgál. Elsősorban lelkiként. Mintegy templomaként. Egyik is, másik is folyton kilép belőle, hogy aztán visszatérjen. Visszatérjen megerősödni, feltöltődni. Szolgálni és kiszolgálva lenni. Önfeladni. És ne önfelmagasztosítani, ahogyan ez a modern ember számára dukál.

Így hiszi.

Van az életben bármiféle járandóság? S azzal vajon mire lehet menni? Lehet valamire?

A dukál és a dukát – mint fizetőeszköz – egy tőről fakad? Pénzzé tételt jelent? Pénz általi felemelkedést? Nagyobbnak látszást?

Ha a gulyiba operaháznak tetszik, az illúzió.

Mi nem az?

Talán a terv? A tervezettség? A tervező?

Zo fordul egyet, mert még neki vannak tervei. Bár a terv nem minden. Az egy dolog. A megvalósulás nevezhető valóságnak. Az, ami cselekvés által létrejön, nyomot hagy a világban.

A világ története, nyomok története? Annak a története, ami már nincs jelen? Ami már elmúlt? A valóság csupán egy történet? Ki meséli? És kinek? A nyomtalanoknak, hogy nekik is legyen történetük?

Sok történetet ismer Zo. A sajátját a legkevésbé. Az túl bonyolult, abban nyakig benne van. Arra nincs rálátása. Kellene hozzá a távolság. Az időbeli adott. Ott van az elmúlt. És ott van, ami még lehet. De ez a most hol van? Elillant, akár az álom? Akár a csillagangyalok a mennyezet alól?

Nehezen érkezik a reggel. Éberen kivárni nehéz. Éberen tehet-e mást azt ember, mint szemlélődik? Jelen van és figyel. Leginkább önmagában és önmagára. Minden más ugyanaz. Az, ami. Nem több, nem kevesebb. Az, ami. Pontosan az, ami. Aminek éberen látszik. Látszik, mert látszat. Míg ki és el nem alszik a fény.