ESSZÉ

A.Gergely András: Neoreal szocio-mito-logikák

Alig egy-két hónapja szinte visszafogottan reklám-ízű irodalmi portréban felfedezés-értékű bemutatást csaptam Ferdinando Camon munkássága körül,[i] akit a térségi hovátartozás alapján a Padova-környéki (Pó-vidéki) falu-megjelenítés mestereként, irodalmi horizonton pedig a Lampedusa, Moravia, Bugatti, Primo Levi, Umberto Eco névsorhoz nehezen illeszthető mitikus realizmusával írtam körül. E (kihez nem hasonlítható?) szerzői körből azonban méltatlanul hagytam ki azt, akihez viszont éppen a leginkább társítható lenne, ő pedig Cesare Pavese.

Bár nyilván vannak, akik (jelesebben az idősebb korosztályból, hisz köteteinek java többsége magyarul a hatvanas évektől, inkább a hetvenesekben jelent meg, versei még később!) talán éppen azért ismerik, mert a kor Európájának egyik látványos változáson átment térsége volt az iparosodó és ettől „fölemelkedni” látszó Itália, ahol a háború utáni évtized a fasizmus legyőzésével, Mussolini híveinek maradék korcsoportjával, az új demokrácia építésének politikai csatározásaival telt el, az erre következő társadalmi változások pedig a szocialista szellem bűvkörében eljövendő alternatívák maradtak. Az ebben mint változásban részt vállaló olasz vidék – s nem a mindig háromszor szegényebb délvidék, hanem a mindig gazdagabb északi – átalakulása nem csupán a társadalmi egyensúlyok megbomlását, a migrációk, faluelhagyások és városba költözések alternatíváit hozta meg, hanem ennek művészeti téren a neorealizmusban (vagy verizmusban, dekadentizmusban?) kiteljesedő tónusát is. Pavese valahol éppen itt, a politikai állásfoglalásban baloldali érzelmű, társadalomfelfogásban parasztpárti, életvitelben már modernizálódó városi személyiséget testesíti meg, regényei is leginkább ezeket a parasztpolgárosodás-víziókat tükrözik. Sőt, versei már jóval korábban is e méltó távolságtartást, a munka tiszteletének és elviselhetetlenségének, a polgári jóllét és jelképes arisztokratizálódás hamisságának tárgykörét taglalták. A Fáraszt a munka (Lavorare stanca) verskötetében már megjeleníti az éhezés, nyomor, kilátástalanság vidéki képei mellett a város csábításának kritikai érzékítését, az elesettek sorsában részt vállaló urbanizálódás ellenérzését is. Regényei viszont javarészt a hegy- és dombvidék lakóinak keserveit, szertartásait, maradék identitását, elvesző értékrendjét, mélybe húzó életét és kitörési kísérleteit tükrözik, s megjelennek állandósult tárgykörök, motívumok, jelképek is: a hegybe futó kietlen dombhát, a tanyák és szőlők, a szüretek, a vásárok, a szelek és viharok tónusai egyik hatásként, másik oldalról pedig a mindig csábító város zajos utcái, kiöltözött polgárok elegáns létmódjai, függönyös lakások és kiülős teraszok csábítása, párkereső ifjak tétova kószálása, báljai és kelméi, divatjai és a lehetséges személyes boldogság keresésének jobb esélye is.

Pavese a Torino melletti dombok vidékén, a Belbo menti S. Stefanóban született (1908), családja amúgy Torinóban lakott, de nővére betegsége miatt a falucskában rekedtek, és Cesare ott kezdte iskolás éveit, szerezte a patak, a vonatfütty, a magas és terméketlen hegyek, a roppant nyűgös hétköznapokat és alávetett sorsot átélő falusiak életszagának élményvilágát. Itt erősödött meg a kétfelé csábító-szakító vágykép: a szőlők és patakpart erősen szeles és kínzóan napsütötte magányából a nagyvárosi forgatagba költözés ábrándja, majd a „polgárosult” és „megcsinálta a szerencséjét” létforma hiányérzete, s az elvágyódás mellett a vidék nosztalgiája, a falu nyugalma, az átlátható világ értékrendje, a kapcsolatok közvetlensége és képzelhető intimitása iránti vágyakozás. Ennyiben is kora kontraszt-teremtő krónikása: míg a létmódok átalakulását Lampedusa az elitebb társadalmi csoportok körére vetíti (lásd a Párduc-regény és a neorealista filmek divatja!), ezt Pavese mindvégig a falusi proli, sőt a marginális személyiségek feltörekvő acsarkodása, irigysége és földbirtoklási terén kíméletlen harca révén hozza közelebb. Az időszak szinte azonos, a városi elitben a háború és a fasizmus senkit sem kímélő pusztítása alig enged eltérést látni gazdag és szegény, kollaboráns és pártmunkás, feketeinges és partizán, úrihölgy és szajha között, ahogyan ezt a falusi légkörben sem láthatjuk ettől eltérően, viszont még végletesebben igen. A saját értékrend is jóval tagoltabb: a falu árváinak, zabigyerekeinek méltatlan sorsa, a pap bácsi kéretlen önkénye, a kocsmák bicskás közvetlensége és a búcsúk kegyetlen szociográfiája olyan légkört teremt, amelyben lehet, a nádas vagy a patak susogása még szimbolikus térség, de a kacskalábú gyerekek, derékszíjjal vert asszonyok, urizáló nagynénik és szinte jószágeledelből konyhát vivő családanyák helyzete már korántsem az.

A hold és a máglyák (La Luna e i Falò) kötete talán az első (1949), amely nemzetközi sikert is arat,[ii] három év múltán már angol fordítása is megjelenik. A regény egyszerre tükröz maradást és fölemelkedést, visszatérést és felröppenést, időiséget és időtlen zordságot, beszűkült perspektívákat és a kilátások megnyílásának drámáit, korosztályok konfliktusát és képzelt harmóniák falusias jelenlétét is. Az elbeszélő-főszereplő (még a nevét sem tudjuk meg, de jelképesen ő az, „akinek sikerült”), aki még fiatalon menekült el a lehúzó jelenből és „megjárta Amerikát”, „megcsinálta a szerencséjét”, s bár árva volt és borjúpásztor, venyige-gyűjtő és patakparton bandázó srác, szegénységével ellentétben a röppenés merszét, a vakrepülés kockázatát merte vállalni. A siker-képzet Amerikában sem jut többre, mint amire olasz emigránsok végtelen tömegében juthat, de legalább nyelvet, tapasztalatot, valami pénzt, magabiztosságot gyűjtött ahhoz, hogy a kietlenség újraátélése ellen a hazaköltözés vízióját dédelgesse. Visszatérte után derül ki a „minden megváltozott” állapot még képtelenebb mivolta, a régi kapcsolatok elmálladozása, az emlékek idézésének mindhiába görcse a jelen kontrasztjával szemben. De maga a találkozás a szenzitív szférák bemozgatásával életszerű: a bogarak döngicsélése, a szelek dallama, a szőlők hangjai, a messzi hangok atmoszférája, a falu hegyről áttekinthető távolság-élménye, az illatok emléke és fájdalmai mind-mind olyan ideális-idealizált falusiasságra épülnek, melynek percenként akad az ellenkezőjébe. Az ifjúkori híd találka- és játszóhelykénti központisága immár leromlott avatagsággal, a megszokott utcakép beomlott viskókkal, a hordókénezés emléke a hamuvá lett kulipintyókkal társul, s amennyi a szőlőből megmaradt, az is magánterület, szántó vagy ásatag ártér inkább. Ismerőst találni pedig nem is érdemes, már senki sem emlékszik egykori kisfiús mivoltára, csak a távozására, szomszéd kisvárosi lődörgéseire, a katonának besorozás idejére, vagy még inkább a feketeingesek és a hazafiak közötti érdekháborúban elszenvedett egyedi megaláztatások légkörére, melyből pedig ő már elmenekült. Az „ámerikás magyar” is sokféle, de az olasz emigráció helyzetbiztonsága éppúgy időleges, függő, sok nemzedékre „idegen”-státusz maradt, így ez a vágyvilág felé szökés is úgy ér véget, hogy az útszélen alvó vándorcigányok irigyelni valónak festenek a magányos kalandor számára… Ebből hazatérni részint felemelő, otthonra találó, státuszbiztonságot kínáló – de egyben tükre a magány sorsszerű képtelenségének, a hiábavalóság perspektívátlanságának, a felnőttlét fatális eldöntöttségének és határoltságának is.

„De a történet, a tapasztalat mögött valami törvényt keres, mely elevenen él a valóságban, s a jelenségek formáját megadja. Egyik verse már az esztétikája magját alkotó ’mítosz’ születésének pillanatát idézi: »Eljön a nap, mikor felnő az ifjú isten, / semmi se fáj neki, ajkán a mosoly elhal, / most már mindent megért. Még a nap is elbujdosik; / belépirulnak a partok. Eljön a nap, mikor az isten / nem tudja többé, merre volt partja a távol időnek.« (Mítosz) Pavese művészi tudatosodását ez az eszmélkedés jelzi. Giuliano Manacorda az írónak ebben az első fejlődési konfliktusában a kamasz drámáját veszi észre, aki miután a városi ember egyedüllétére eszmélt, szülővidékére térve vissza nem találja meg a kapcsolatot a természettel, a magányt sorsnak érzi, s ezzel ifjúsága is véget ért. Az életrajzi-lélektani magyarázaton túl az író esztétikájának közvetlen vizsgálata is eligazít. Pavese a ’mítosz’ kulcsával egy szeme elől eltűnt, s előle immár elrekesztettnek vélt harmónia zárait nyitogatja. Naplójában elbeszéli, hogy Calvino a költészet lelkének – a népművészet s a gyermekjátékok nyomán – az ismétlést tartja; ő maga az ismétlésben a mítosz lényegét látja, és szemében ez az ismétlés a természet gépiességének legyőzését jelenti…” – fogalmazza meg A költészet mint mítosz – a próza mint költészet portré-tanulmányában Rába György. Eközben kitér arra, hogy Pavese legkorábbi verse, a Déltenger már ezt a „világgá ment és éppen hazatért amerikás unokabáty alakját rajzolja meg, novellisztikusan részletező környezetrajzzal és egyenes idézetekkel. Verses elbeszélés ez, már-már novella”. Pavese vonzódása a mitikus felismeréshez, a múltkereső és jelenértelmező életrajzi elemek sodrása a verses és prózai munkáiban is a legtöbb esetben a modern amerikai irodalom ismeretéből fakad. De mert úgy értelmezi: „az irodalomnak nem célja a puszta dokumentum, a közvetlen élettapasztalat visszaadása, mely az élmény művészi megformálását gépiessé alacsonyítja. Nem kerül ellentmondásba már kialakult nézeteivel: a költészetet úgy találja etikusnak is, ha rajta van annak a környezetnek a bélyege, mely ihlette és anyagával megtöltötte, s a költői képet ezután sem tekinti az élmény szerves részének…” – folytatja az életművet áttekintő költő-műfordító ezt a portrét.[iii]

A képzelet és emlékezet határain bóklászó főszereplő az idők rétegzését is elvégzi. Az olasz irodalomtörténészek egyikének, Dominique Fernandeznek hasonlata szerint Pavese fiatalkori költészete Cézanne utolsó és De Chirico első korszakához közeli: „a környezet nincs részletezve, a figurák csak jelzőpontok a dísztelen térben átfogó” Pavese-versekben. „De hogy lehet egyszerre a valóságot is megjeleníteni, és a művészi megragadást a jelképi sűrítés fokán megvalósítani? A tömörítő emlékezet segítségével, melyben nincs ’partja a távol időnek’. Az emlékezet Pavese művészetének másik fontos alapelve. Az már első költői ciklusának velejárója, hogy „a versek hőseit csak nagy vonalakkal metszi a környezetbe, sorsukat a valóság és álom elemeit vegyítve idézi meg, stílusa csupasz, lényegretörő – elemi erejű képet ad a világról”. S ez a falusi őserő, a maga tragikusan hiábavaló küszködéseivel, társtalan és jövőtlen időlegességével az első olyan időréteg, amelyben az állandóság hitványsága a mindig megkötő múlt velejárója. Erre épül a narráció ideje, az emlékezet betöltötte fantáziavilág hangja, a régiségnek értéket tulajdonító becsérték, melyhez a főszereplő narrátornak is kettős viszonya van: személyes is, egyben menekülésének egykori oka is, közös is, de elmúlhatatlanul az, és „örök” is, amennyiben a messzi sikerből hazatérő jelenideje sem lehet különb, mint a hozott identitás, a hurcolt elégedetlenség, a vágytalan túlélés kínja.

„Szent Iván éjszakáján máglyák lángolnak a dombokon, ragyog a hold: a kis olasz falu legényei, lányai hajnalig ropják a táncot Nuto és barátai muzsikájára. Az elbeszélő azonban, aki Amerikából tér haza szülőföldjére, nemcsak kedves és olykor keserű gyermekkori emlékeit idézi fel, hanem a derűs felszín alatt a tragédiákat is meglátja, a változatlan nyomort, amely őt, a lenézett zabigyereket régen idegenbe kergette. A fasizmus, a háború maradványai a lelkekben, a szociális feszültség, a hajdani barátok, csodált és szeretett lányok szomorú sorsa, a falu mai sorvadása, pusztulása: könyörtelen valóság, amely elől hiába próbál emlékeibe menekülni a mindvégig feszülten izgalmas és fájdalmasan szép, költői kisregény hőse” – összegzi a kötet fülszövege. S nem ígér másabbat Szabó Tibor (politológus, eszmetörténész, filozófus) sem a Pavese pályaképéről formált monográfiája szerzőjeként: „A kérdés az: dekadens vagy neorealista-e Pavese. A torinói születésű költő és író az amerikai irodalom hatása alatt írta első verseit és regényeit. Később a piemonti tájat (a dombokat, a völgyeket) mítosszá lényegíti, az emberi kapcsolatok bonyolult rendszerét pedig saját, tragikus személyiségén keresztül eleveníti meg […] Mindezeken túl vitákat vált ki az értelmezők között Pavese különös lelkialkata és sajátos egyéni sorsa is: erőteljes sztoikus beállítottsága, öngyilkosságra való hajlama, mítosz-keresése, egzisztencialista magány- és szorongásérzete. Ebből a szempontból alapvető műve az Il mestiere di vivere, a halála után megjelentetett naplója (Pálmai Nóra). Művészetének a szűken vett irodalmi interpretációján túl ezért azután van és lehetséges filozófiai, pszichoanalitikus és egzisztencialista értelmezése is, amelyek a legkülönbözőbb oldaláról próbálják felrajzolni a ’Pavese-mítoszt’. Vitát váltott ki már a kortársakból is Pavese írói stílusa: elsősorban a dialektus használata, vagy az argó gyakori beemelése az irodalmi szövegekbe. Mások épp ellenkezőleg, dicsérték azt, ahogyan elbeszélései, regényei szereplőinek jelleméhez igazította nyelvezetüket.

Pavese életéről és életművéről fent említett interpretációk, viták és polémiák okai szerintünk Pavese összetett emberi és írói magatartásában valamint a korszak igen bonyolult összefüggéseiben keresendők. Leszűkíteni azokat csak az egyik oldalra egyértelműen nem használ az író-költőről kialakítandó általános és hiteles képnek. Halála után hatvan évvel már vélhetőleg nem kerül elő olyan alapvető tény, amely módosíthatná az eddig a kutatók rendelkezésére álló anyagot. Ezekből pedig egyértelműen megrajzolható Cesare Pavese emberi és művészi életútja…”[iv]

Nem túl nagy az esélye annak, hogy A hold és a máglyák kapcsán a teljes írói és költői életút-vázlatot rögzítsük itt. Annyi azonban bizonyos, hogy az időkezelés „mítoszba hajló”, a latin-amerikai irodalom esetében gyakorta emlegetett realizmusnak egy olyan olasz változatát tartósította Pavese, amelynek a feltörekvő paraszti, esélytelen városi, alkuvásra képtelen baloldali politikai küzdésképesség az egyik távlatos pontja (mondjuk a szőlőhegyek fölötti szirtek vidéke), másik pedig a társadalmi marginalitásnak még ennél az elhagyatott falusinál is kietlenebb délvidéki (olasz csizma-csücski) szegénységnek az a kiszáradt és reménytelen jelene, mely a tenger dacára is csupán a kiszolgáltatottság és társadalmi igazságtalanságok végvidékén tengődők életsorsa felől válik hitelessé. Pavese politikai baloldalisága, a fasizmus idején „elnyert” száműzetése küldte erre a végvidékre, majd a calabriai falut, s ebben a politikai száműzött életét intim közvetettséggel bemutató A börtön (Il carcere) című prózai írásában ugyancsak az időiség és a mitikussá válás kapja a kulcsszerepet. Elbeszélései, olykor versei is, leginkább „előtanulmányok regényeihez” – ahogyan Rába jellemzi –, de a valóságábrázolás természeti elemei mindig meghatározóak: „a kopár tengerparti faluban, ahol a mostoha természet és a meddő víz, ez a határtalan világ a tömlöcnél is áthághatatlanabb zárkát emel köré”, egyúttal a kibonthatatlan magány és „a gyógyíthatatlan belső mozdulatlanság” elemeire emlékeztetőek a hatások. „A cselekménynek ezúttal is megvan a tárgyi anyaga: az elmaradt délolasz falu szürke élete, a maradi erkölcsi normák gyötrő kötődései és a falusiak kitörési kísérletei a vadászattól kezdve a tragikus szerelmi fellobbanásokig. Mégis az ország eleven körforgásán kívüli közösség, a sivár táj és a lassított filmek ritmusát élő hősök egyfajta sorsot fejeznek ki; igaz, Dél-Itáliát is, ahol megállt az idő, de másrészt az emberi lét dermedt állapotát, amelyben a szabad ég alatt is a tömlöcnél inkább rab az ember. Pavese azonban nem egzisztencialista magányt jelenít meg e regényében… /…de hősét/ a végérvényesnek tűnő magányából csak az menti meg, hogy számkivetése véget ér. Önnön sorsáért ki-ki felelős; Pavese szereplői sorsának alakulásában nagy jelentőségűnek tartja a tudatosságot, s a magánynak és feloldhatatlanságának problémáját is erkölcsi kérdésnek tekinti” (Rába, i.m.).

„Első nyomtatásban megjelent regénye, a Paesi tuoi (A te falvaid) mintha a művészi eszmélkedés elemibb fokán, a naturalizmus jegyében született volna. Ebben a két munkában Pavese regényeinek két alaptípusa benne van: a jellemkép formájában előadott sorstragédia, illetve a társadalom- és erkölcsrajz…” (Rába, uo.). A sorskérdések válasza Pavese regényeiben is az emlékezet személyessége és a mítoszformálás igénye szerinti tárgyválasztást tükröznek: „Ahogy A föld és a halál szerkezete, amely maga a csapongó emlékezet, a pavesei mítoszok egyre bővebb vegetációját sodorja magával, s a személyes élmények emlékképeit éppúgy magához hasonítja, mint egy hőskor történelmét, ez a drámai ritmusú költemény a balladák sűrű légkörét idézi. A műfaji párhuzam nyilván tudatos, hiszen Pavese újra meg újra él a refrén és a gondolatritmus eszközével is. /…/ Ám miután a városi ember egyedüllétére eszmélt, szülővidékére térve vissza nem találja meg a kapcsolatot a természettel, a magányt sorsnak érzi, s ezzel ifjúsága is véget ért. Az életrajzi-lélektani magyarázaton túl az író esztétikájának közvetlen vizsgálata is eligazít. Pavese a ’mítosz’ kulcsával egy szeme elől eltűnt, s előle immár elrekesztettnek vélt harmónia zárait nyitogatja. Naplójában elbeszéli, hogy Calvino a költészet lelkének – a népművészet s a gyermekjátékok nyomán – az ismétlést tartja; ő maga az ismétlésben a mítosz lényegét látja, és szemében ez az ismétlés a természet gépiességének legyőzését jelenti…” (Rába uo.).

A hold és a máglyák bár egészében és a regénytörténés elemei között is legfőképpen az elmúlt ifjúságról, a lélek fiatalságáról és a visszahozhatatlanról szól, de korántsem mellékesen a társadalmi és történelmi „igazságért” folytatott küzdelem lenyomata is, mégoly bátran hőskölteménynek is lehetne mondani. A főhős-főszereplő egykori zabigyerek csupán a szituatív megszólításokban kap „nevet”, „Ángolna” gúnynéven a piemontei tanyákon fölcseperedett korosztály nem különösebben kitűnő, de szokványosan „semmirevaló” kiskamasz létből a felnőtt hazatérő szerepébe kerül át, ahol a múltkeresés varázslata ugyancsak az időutazások és szövegszerű tempóváltozások körébe fonódik: „A regény eseményei három síkon játszódnak: a hazalátogató közvetlen élményeinek síkján a jelenben, a tudatába áradó emlékképekben, tehát a rostáló emlékezet által megszépített múltban, s végül az ’Ángolna’ távollétében történteket mesélő Nuto elbeszélésében, azaz a szubjektív tudattal szembeállított cselekményben, amely mintegy a valóság érvényét képviseli. Pavese szemléleti formái itt lényegében mind együtt vannak: egyrészt az élet esetleges élményeiből a törvényszerűt, a jelképeset, a mítoszt megragadó emlékezés, másrészt az objektív mérce, mely a naturalista ’krónikákat’ kicsinylő írónak az epikus hitel biztonságát megadja. Pavesének ezt a nagyszerű regényét az ábrázolás egyéni formái jellemzik; ahogy a hagyományos szemléletű elbeszélésben a tudattartalmak tükrözését az idősíkok váltogatásával oldja meg, s időnként a fejlődő cselekményre merőben egyéni koncepciójú ’mítoszai’ fényét vetíti, a regény műfaji lehetőségeinek új perspektívát is ad. A máglyák és a hold: ősi hiedelem szerint a piemontei nép máglyákat gyújt a földeken, hogy termékenyítő erőt fakasszon az égből, a holdról pedig ezt mondja Nuto Amerikából hazatért cimborájának: ’Próbálj holdtöltekor kivágni egy fenyőt: fölemésztik a férgek. Taposókádat újholdnál kell kimosnod. Az ojtás pedig, ha nem a holdújulás első napjaiban metszel, nem fogan meg’. A hold és a csodák, a teremtő ifjúság végtelenségének jelképe, tehát minden, ami jóakaratú szeme alatt zajlik, a boldogság mítoszába torkollik, más szóval a hold maga a boldogság is” (Rába, uo.).

A Hold mint jelkép többrétegű, több jelentést is hordozó mivolta Pavese kötetében is úgy fejez ki elvágyódást és távolságot, magányt és hidegséget, életszerűséget és a földi lét ellenpontját, szabadságot és mindentől való függetlenséget, ahogyan a máglyák is egyszerre praktikus eljárások és talajművelési technikák, ünnepi szertartások és háborús gyújtogatások terei, őrületbe menekülő ember végső leszámolása mindennel, meg békés köznapi melegedés légkörének szimbólumai is, sőt a lángoló hiányérzetek és reményteli pillanatok képzeleti eseményei is. Rába György szerint „a domb úgy jelenik meg a történetben, mint az elvesztett szabadság és boldogság jelképe, kiruccanás, mint az ifjúság megtalálásának mítosza. Ám épp ezért látszik feloldhatatlannak családi válságuk, hiszen ami ellen küzdeniök kellene, az a szobrász idő, ellene pedig nincs helye fellebbezésnek. De ahogy a regény jelen ideje halad, úgy terelődik figyelmünk egy másik nagy ’mítosz’, a tenger jelentőségére. A tengerparton váratlanul felbukkan az elbeszélő egyik volt tanítványa, s a fiatalság ösztönös indulataival az egyedülállónak érzett asszony felé fordul: íme, Pavese állandó mítoszai után egyik állandó motívuma, az érzelmek ébredése, az ifjúság vége, átlépés a képzelet korlátlan szabadságából az élet határai közé…” (Rába uo.).

………………..

E részletes irodalmi, eszmetörténeti, kultúraelméleti körkép mentén (és után…) egyvalamin talán mégis el kellene gondolkodnunk… Ez a mítosz fogalma, minősége, képzete, s a fennebb utalt „mitikus kulcs”, a „törvényszerűt, a jelképeset, a mítoszt megragadó emlékezés” kérdése. Az olasz irodalmi kritika és poétikai emlékezet ugyan használja (magyar fordítói, megjelenítői tónusában is gyakorta előfordul…) a mítosz-kifejezést, miközben bizonyos lehet, hogy önmagában az ismétlés még nem a mítosz, csak a közlési szertartásosság szükséges (?retorikai, stiláris?) jegye. Pavese lehet, verseiben talán kevésbé mellőzi, de regényeiben mintha elmulasztana a mítoszhoz tartozó mitikus hőst megnevezni, eszményíteni, kiemelni. A hold és a máglyák esetében még a beszélőnek sincs neve (csak gúnyneve, nevezéke van), s a főbb szereplők többsége nemhogy hős, de inkább antihős, ellenpélda az eszményítésre. S nem mert a sörsdöntéseknek visszafelé-olvasata is lehetőség olykor, de a 42 éves korában öngyilkossá lett Pavese maga sem vált mítoszivá – ennek „klasszikus” kellékei értelmében. Mítoszhoz (a konvencionális mítosz-meghatározások többsége szerint) kell egy mitikus hős, aki hordozója, megjelenítője a mítosznak, s kell egy „mito-motorikus” eszmény, egy (a szubjektív világlátástól is jócskán eltérő, de a természetfelettiben nem hívő) képzet, amely meghatározó érvényesülésmódjával befolyásolja a történéseket, rituális praktikákat segít elő, szertartásokat állandósít, rituális szimbólumokat használ stb. Ezek egyike sem látszik jelen lenni Pavese regényében. A mitoanalízisnek persze „fontos lépése szimbólumok és értelmük identifikációja. Ezen a módon – a tanulmányozás céljából – izolálunk isteneket, hősöket, emberi lényeket, állatokat, szellemeket, természeti jelenségeket és minden kiemelkedő aktust és eseményt. Ebben az összefüggésben az igékre úgy kell figyelnünk, mintha főnevek lennének. Minden korábbi lépés arra készített fel minket, hogy felfedjük a mítosz szimbolikáját, de ugyanolyan fontos a drámai cselekmény szakaszainak megállapítása, a drámai események listájának összeállítása, a kozmológiai struktúra tanulmányozása és a transzformációk vizsgálata. Az általános interpretáció a végcél, összegzése a korábban vizsgált pontoknak…” – írja Boglár Lajos, aki fél életét mitikus jelenségek kutatásával töltötte dél-amerikai indiánok körében és kultúrájában.[v] De tény, hogy a sokféle természeti nép (a Pavese leírta dombvidéki parasztság nem ilyen!) alapvető mítosz-típusai közül az egyik elbeszéli a világ teremtését, a másik az elpusztulását ecseteli, s a rítusokban való közvetlen részvétel hiánya még nem jelenti azt, hogy ne lehetne valamely mítosz integráns része a társadalmi életnek, és valamiféle „szakrális alátámasztása” mindannak, amit egy etnikum tagjai gondolnak vagy cselekednek. Ám létezik etnológiai-antropológiai mítosz-fogalom is, mely (ugyan mereven, mint Malinowski például) hangsúlyozta, hogy ha egy mítosz nem fejeződik ki egy rítusban, az nem mítosz…, így nem lehet saját kontextusában sem vizsgálnunk. S kétségkívül, ha a mítoszok a dualisztikus gondolkodás termékei, lényegi tartalmukat tekintve pedig – alapkoncepcióik értelmében – ember és állat, kultúra és természet közötti különbségtevést célozzák (Boglár), akkor a Hold iránti bűvös báj, vagy a máglyák profán égetése a talajnak egészséges hamu jegyében messze nem mitikus, csak szokáscselekvés, ismétlődésre épülő, évszakhoz kötött szertartás- vagy ünnep-kellék. Ugyanakkor az is biztos, hogy a mítosznak önmagában az expresszív kultúra komplexitásától független, irodalmi-esztétikai megközelítéssel lehetséges elemzése nem lehet a mitológia (és vallás) antropológiai megközelítésének kizárólagos módszere, viszont a funkció fontosságának, a jelenségek szubjektív kiemelésének irodalmi tónusa esetleg közelebb vihet a „dolgok globális sokértékűségének”, életutak és tájak, paraszti sorsok és szubjektív emlékezetek teljességének megismeréséhez vagy megértéséhez.

A rokon szaktudományos meghatározások azonban, ahogyan nem kizárólagosan a szerzőké, s nem egyedül az olvasóké, nem lehetnek az általam vállalt ismertető feladatai közé sem sorolhatók. Maradjon ez talán az értők, az elemzők, az irodalomtörténeti helykeresők, esztéták és poéták saját szertartása…! Nekünk talán az is elég, ha saját hangján elárul valamit abból, ami lényege…

„És akkor mi esendők,

kik szerettük az esti

beszélgetést az otthont,

a patakparti utat,

a házak mocskos és rőt

fénysugarát, a sajgó

szenvedés enyhülését –

a kezünkről letörtük

az eleven bilincset,

és ajkunk néma lett, de

a vér dobolt szívünkben,

és gyöngédség nem ébredt

bennünk és semmi ábránd

a patakparti úton.

Már szabadon tudunk és

egyedül élni, halni”.

(A föld és a halál – Rába György fordítása)


[i] https://www.szovetirodalom.com/2021/10/24/a-gergely-andras-az-orok-elet-fele-avagy-rendek-a-rendtelensegben/  

[ii] Fordította Lontay László. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1971, 203 oldal

[iii] https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/RABA/raba00001a/raba00019/raba00019.html

[iv] https://tiszatajonline.hu/irodalom/a-vitatott-kolto-es-iro-cesare-pavese/

[v] A mitikumról bővebben. Szimbiózis füzetek. https://doksi.net/hu/get.php?order=DisplayPreview&lid=6927