PRÓZAIRODALOM

Juhász Zsuzsanna: Requiem

Egy takarítónőért

            Ne adj neki, Uram, örök nyugodalmat, mert csak kis gyász lesz ez. Egy kis gyász, egy kis emberért. Egy icipici, de szívós nőért.

            Akinek a nevét se tudom, bár bemutatkoztunk biztos, és most fogalmam sincs róla, merre jár. Ő hazaindult reggel, én dolgozni. Hát adott volt olykor a találkozás.

            És akkor még magamban kinevettem, de most, most a megemlékezés áhítatában úgy mondom már, hogy milyen szépen. Milyen szépen, finoman és szinte ámulattal válaszolt, hogy rupié, rupié az én párom. De a férje volt neki biztos, csak hazudott. A trendnek megfelelően hazudta csak párjának a férfit. A krupiét, a gyöngéden, ámulattal kezeltet. Akinek elhitt mindent bizonyára, akinek mindent szabad volt. Szabad volt átrakatni a házat és letartoltatni a kertet, hogy elektromos kapuja legyen, hogy fájós derékkal ne kelljen kiszállni a kocsiból. Csak az ajtó előtt. De neki, a nőcskének még ezt is megbocsátottam, ezt a nagy pénzpazarlást, mert hitt benne, annyira hitt a férfiban, abban, hogy jár neki, jár neki minden. Mert krupié, nem hajnali kocsmatakarító, ahogy ő. S a bank mindig nyer, s az is, aki mindig ott van, a közelében a banknak. Fájós derékkal állva és várva a téteket. Mondom, csak úgy lehetett, hogy felnézett rá. S mi ketten olyanok voltunk, mint két kislány a homokozóban. Gondoltam is rá sokszor, mivé lettünk, mivé. Hogy mikor szóba került, én csak megjegyeztem, hogy a férjemnek kicsit magas a vérnyomása, mire ő. Szinte dicsekedve mondta, hogy az övé csak cukorbeteg, de ő megy. Minden áldott reggel megy bevásárolni neki, a párjának. Hogy frisset harapjon reggel, frisset és gusztusosat, ha már számolni kell a szénhidrátot. De azt is ő számolja inkább, mert a férfinak nincs türelme hozzá. Igaz is, már a kapunyitogatáshoz se volt, biztos megérezte a válságot a derekában. S a sejtjeiben, a még megfelelően működőkben, hogy nem megy, nem fog ez menni még évekig, évtizedekig. Hát jogosan vesztette el a türelmét, és áldozott esztelenül sok pénzt a kapura.

            De mi akkor is kislányok voltunk. Dicsekvő, büszke kislányok a buszmegállóban. Mintha a kislányságunkba repültünk volna vissza hirtelen, és apáinkkal dicsekedtünk volna. Hogy jön, mindig jön, és nemsokára jön, és hoz. Valamit hoz mindig, és mindig azt, amit szeretünk, amire vágyunk, mert ismer bennünket, és szeret végtelenül, A papa, az apu, kinek és hogyan becézve. Csak éppen most a férjeinket emlegetjük, ahogy várunk. Ahogy várjuk őket, akkor is, ha éppen buszra várunk. És őket emlegetjük, róluk beszélünk, magunkról ritkán. Minek is, hisz hozzájuk vagyunk kötve, általuk vagyunk a nagy válságos, anyagi cidriben. Ahogy valaha a homokozóban a papához. Csak akkor még a büszkeségbe nem keveredett semmi. Semmiféle kétség, hogy egyszer nem jön, hogy egyszer örökre elhagy. A papa, aki hogy is tehetne ilyet, hisz’ hogy ragyog, ha meglát, és hogy olvadozik a gyönyörtől aztán, ha karjaiba kap! És nem mondtam, dehogy, nem mondtam, hogy homokozó pisisek lettünk újra, pedig hát egyszerre volt nevetséges és szomorú. Szomorú, mert úgy látszik, mintha a homokból ki se kerültünk volna soha. Hogy ottragadtunk, csak a férfi lett más, a férfi, akire várunk. Akit körbeveszünk figyelemmel, törődéssel, a rágondolásunkkal sokszor. Sokszor csak azzal, hogy réá gondolunk, lés szorítunk neki, hogy ne fájjon, ami fáj, és sikerüljön az, amiben éppen munkálkodik. És nem kérdezzük, mi az, nem ítéljük meg, és nem kérdőjelezzük meg a jószándékot benne. Hiszen még az ördögnek is van felesége, még az ördög is tehet olykor jót.

            De én nem engedtem, hogy belém bújjon. A kicsi, a kisördög, hogy nevetésre ingereljen. Hogy kinevessem őt és magamat, ahogy még mindig pisiként, és még mindig homokozóban. És csak ott vagyunk. Mert ártatlan volt, ártatlan ennek a kis nőnek az áhítata. Ártatlan, és mintha jótékony leplet is von volna rá, vagyis inkább a fejére. Mert okos volt, mondta is, hogy csőd szélén a kocsma, ahova jár, mióta tilos benne a flörtölés. A tulaj már otthonról viszi bele a pénzt, hogy fennmaradjon a hely. De vak is volt, vak a nőcske, mert járt továbbra is. Járta, a mi lesz, ha elbocsátás lesz kérdése nélkül. Járt gyermeki hittel, ahogy annak idején a papát várta a játszótéren, otthon vagy bárhol a világon, ahová gyermekévei vetették. Járt.

            Aztán nem járt. A kocsma nyitva, de őt már sohase látom. Talán új kocsmát keresett magának. Talán csak kivették a munkából. A férj, a párja. De az is lehet, hogy új párt talált magának a csontig felújított, kiautomatizált házba. A férfiak, talán ösztönösen, de szeretik meghosszabbítani azt, amit Istentől kaptak a lábuk közé. Különösen, ha új életre, új társra készülnek. De ha így is volt, kár.

            Kár, mert ilyen áhítatos volt, ennyire ártatlan hívőt biztos nem talált magának. A férj, aki csak a trend miatt volt pár, semmi egyébért.

            Úr volt, az. Akiben ez a kis nő hitt így. Ez a csípőfájós, kis enyhén sántító, szívós kis nő.