PRÓZAIRODALOM

Handó Péter: Ravatali ügyek

– Milyen nyugodtan, példamutatóan fekszik. Ha most ezt láthatná, úgy elérzékenyülne.
– Nem kellene már felnyitni a szemét? Mégiscsak utolsó alkalom…
– Sosem szerette ezt a kosztümöm. Sőt! Mikor legutóbb felvettem, nem állhatta meg, a fülembe duruzsolta: Szivi, meg se kell szólalnod, így is tökéletes a varjúimázsod. Rosszul esne, ha búcsúképpen valami hasonlót mondana.
– Szerinted képes lenne rá?
– Mindenre. De hogy ezúttal is megbocsátanám-e neki? – azt nem tudom. Inkább nem kísérteném a sorsot ennyi ember előtt.
– Miatta rég nem jöttek össze ilyen sokan. Vajon mindannyian szerették?
– El tudod képzelni, hogy őt…? Esetleg a nők. A férjek? Szo-szo…
– Ritka szép ember volt, az biztos. Hogy halottként meg ennyire tökéletes lesz… Hihetetlen, még ezt is megérte. Makulátlan a jelenléte ezúttal is.
– Már csak olyan magánakvalóan szép így, kinyújtózva. A csendje meg egészen síri. Sosem volt még ennyire félelmetes a közönye. Talán a hűtőkamra tette, hogy a megszokottnál is jobban elhidegült a világtól. Ha egy kicsit előbb jut nyugalmi állapotba, még akár ma is élne.
– Szavad ne feledd, de ez az állapot nem az ő habitusának való. Egyrészt a tömegről ritkán gondolt jót, másrészt sohasem rakott lakatot a szájára, harmadrészt egy ilyen helyzetben elképzelhetetlennek tartotta volna azt, hogy feküdjön… Esetleg felültethetnénk…
– Pedig, ha időben lefekszik… Azok az éjszakázások még egy vasból lévő szervezetet is felemésztettek volna.
– Nem látszik a vonásain… Biztos, hogy a kicsapongásai végett hunyt el?
– Biztos. Erre mérget vehetsz!
– Azt beszélik, az utolsó nője tette ezt vele. Tényleg képes volt egy üveg hipót meginni?
– Képes. Ráadásul egy csomag patkányméregre. Hiába, van, amit nem lehet fertőtleníteni, fehérre mosni, bárhogy is változzon a világ. A belülről rohadónak minden mindegy. Bárhogyan beszélhettem neki, még azt sem tudta eldönteni, hogy urna vagy koporsó. Meg milyen legyen a ravatali dizájn egy ilyen jeles pillanatban.
– Hát az talán hagy némi kivetnivalót. A bugyirózsaszínű csipkés szemfedőt túlzásnak vélem az okkersárga öltönyéhez, amit talán a zaciba is adhattál volna.
– Ne gondold, hogy nem próbáltam, mielőtt mentőt hívattam, mert maga köré rondított a padlószőnyegen, de még azért az agyonhasznált hamuszürke felöltőjéért is többet kínáltak.
– Mindig sejtettem, hogy az értékbecsüsökből hiányzik a szépérzék. Siralmas abba belegondolni, milyen könnyen leértékelődhetnek a sokra tartott dolgaink, amikor kihal belőlük a tulajdon személyiségünk varázsa. Ottmaradnak a puszta posztók, addigi szépségük visszavonhatatlanul elrejtőzik a becsüsök tekintete elől.
– Látod? A hullamosók is csak elkérik a pénzt, aztán rosszul csutakolnak. Csipásan hagyták a drágám szemét. Mennyi anyagi kár ért. Az erkölcsiről nem is beszélve.
– Egy lanolinos kendővel szolgálhatok, ha gondolod. Kellemesen mentaillatú. Melegben mindig tartok belőle magamnál. Még hónaljszag ellen is jó.
– Figyelik minden mozdulatom. Talán te könnyebben megtehetnéd, hogy csipátlanítod.
– És ha felszakad a szemhéja? Hallottam, hogy három nap után elkezdenek felpuhulni a szövetek. Már egy hete, hogy elhunyt…
– Tisztességesen be volt hűtve. Jó pénzt fizettem az állagmegóvásáért.
– Mikor hozták ide?
– Félórája.
– Esetleg nem túl fagyos? Ha odaragad a lanolinos kendő, akkor nem lehelgethetem, hogy felengedjen. És ha nem is csipa?
– Csipa. Éppen ilyen csipásan lehelte ki a lelkét. A patkányméregtől csupán szemgyulladást kapott. Folyton azt hajtogatta: Nézz a szemembe! Te tetted az ebédembe? – Mit? – kérdeztem vissza, miközben belefúrta a tekintetét a tekintetembe. Nehéz elfelejteni azt a sárga szemváladékot, ami éppen csak rám nem kenődött, pedig kellemetlenül szúrós volt.
– Ha nem hívjuk fel a figyelmet rá, észre sem veszik a rikító színű csipkés szemfedő alatt. Ha meg a koporsót lezárják, egy kis csipa ide vagy oda – neki már mit sem számít. Onnantól ki látja?
– Nem félsz, hogy meghallja?
– Ugyan már! Amennyiben feltámad, szakmát váltok, s nyitok egy halottkeltő szalont. Még jól is jönne a mostani tömeg. Itt, helyben, a gyászolók előre befizethetnének egy halálon túli életre.
– Szerinted ebből meg lehetne élni? Meg egyébként is: már orrfacsaróan szagol. Az isten se akadályozhatná meg a feltámadását követően, hogy körbe ne vigye a büdöset. Rontana a píárunkon.
– Hét nap után te se vehetnéd le a cipőd. De gondolj bele, mekkora hatással bírna, ha azt mondanám: kelj fel és járj! – és fölkelne, és járna. Még engem is meggyőzne, pedig ismersz: többnyire még a józan eszemben is kételkedek.
– Evilági visszatérést azért még üzleti alapon se kívánj! Az arzénra a házasságunk első évében rákapott. Teljesen eladósodtunk a naponta bővülő szenvedélybetegségeitől. Már csak a szereinek az újbóli beszerzése hiányozna meg a napi egy liter hipó, s köthetném föl magam.
– Szerintem futná a szalon bevételéből még két literre is. Kapjuk össze benne a lelket és csapjunk egy jó kis murit! Gyászból már ennyi éppen elég ebben a kánikulában…

Handó Péter prózája legutóbb a Szöveten: