TÁRCA

Juhász Zsuzsanna: A jó fiú

Tudom én, melyik a jobbik fia? Hogy döntsem én ezt el? Miért is kell a fiúknak rivalizálni?
Törekedni a tökéletesre: Holott a remekmű nem jó mű. Mert épp a hiányosságok mutatnak előre. A korrekciókból születhetnek csak újabb remekek.
A közelítések a valósághoz. Az egyre közelebb menések a való világhoz, emberekhez. De a soha meg nem érkezés lehetőségével. Szabadságával. Hisz’ az ember nem másológép. Agya nem tükör, tökéletes foncsorozással.
Hát hogy is tudhatnám én, melyik a jobb? Én csak azt látom, szépen kiegészítik egymást az anyjuk ágyánál. Holott tudom, alig, vagy tán nem is beszélnek egymással.
Pedig az anyjuknak mindkettő kell. Az egyik, a testes jókat beszélget vele, vagyis inkább ő beszél. Mert ő a szórakoztató, megnevettető, a jó bohóc, aki pánikot old. Aki eltereli a figyelmet minden komoly dologról. Aki majd odamászás közben, vagy nagyot ugorva fog meghalni. Mert testes, és szeret mindent, ami testes és testessé tesz. De ő a család krónikása is, a történész, a művész, aki fotókat hoz anyjának. Múltbelieket, de jelenbelieket is. Aki bátran hoz gyászkeretes képet külföldön halt, fiatal rokonról anyjának. Aki gyászra, gyászolásra szólítja fel a fél lábbal már amúgy is sírban lévő anyját. A féloldali bénultat.
De megteszik, meg meri tenni, mert hisz. Vég nélkül hisz ebben az evilági létben, a világban, emberben, ami, és aki főleg ad. És nem vesz el. Ő tehát a bohóc és a művész, aki megtartja a múltat és megrajzolja a jövőt.
És ez, ez a sovány meg a töprengő és beszari, szegény. Aki kénytelen látni. És mert lát, tesz is. Ő látja az anyját. Látja soványnak és sorvadtnak. És csokit hoz neki és tejszínes epret, hogy jobb kedve legyen. Hogy beszédesebb legyen, hogy ne akarjon folyton aludni. Hogy akarjon valamit, hogy visszatérjen belé az életkedv, amit elvitt örökre egy reggel a súlyos agyvérzés.
És most, mert lát, megáldoztatja az anyját. Olyat tesz, amit én sose mérnék. Erre vannak a papok. Ne rokonnak kelljen, ne a fiúnak áment mondani az útra. Az anyja útjára a halálba. De megteszi, mert lát, látja a sorvadtságot. És mert jó fiú akar lenni. Az anyját végig követő fiú, az együtt érzően jó, aki, már jó ideje látom, fogy. Soványodik egyre, mintha nem tudna megálljt parancsolni a testének. Mintha ő se enné meg azt, amit már az anyja se. Fogalmam sincs, mit csinál a meg nem evett finomságokkal, amiket nincs ereje megenni már az anyjának.
De ma este megáldoztatja az anyját. Pedig hát nagyon úgy néznek ki, mint kikeresztelkedettek. De nem baj, ha muszáj volt, ha csak katolikusként lehettek zsidók itt, e földön, azt megbocsátja. Meg az Isten, meg az Adonáj. És ha már úgy történt, jobb meg is áldoztatni az anyut, hogy tisztán, mindenféle tisztítótüzek nélkül állhasson az Úr elé. Ha eljön az óra. A halálé is, de a feltámadásé főleg.
És megtette, ez a nyüzge, barna férfi, ez a ráncos, aggódásba feketült arcú fiú elment. És az eper mellé ostyatartót szerzett. Egy szem szent, áldott ostyával. Mert mit lehessen tudni. És ezen a békés, meleg tavaszi estén felvéteti anyjával az utolsó kenetet. És aztán bizonyára kaddist is mondat. Mert jó fiú, két utat is nyit anyjának a jó halál utáni léthez. Két jó utat is a halálhoz. Csak lassan már ő fog belefogyni egyedül. Az anyjába. Elfogyni az anyja helyett.
Aki tán éppen előlük menekült az aluszékonyságba. Az akarattalanságba. A két hevesen rivalizáló fiú elől. A vallástalanságba inkább, csakhogy a fiúk ne veszekedjenek, ne vesszenek össze rajta. Az isten nélküli valóságba, csakhogy fiai ne essenek egymás nyakának. Mert a testét, ezt a földi port az anatómiai intézetnek ajánlotta fel. Ott van a papírján a végrendelkezés. Már évek óta mutatja a jó, az igazán jó harmadik utat. A helyet, ahova se Istennek, se Jahvénak nincs bejárás. Az ember igazi helyét, ahol ne legyen isten, semmilyen isten ne legyen, ha csak olyan lehet.
Aki egymásnak ugrasztja vérét a vérével. Egyik fiát a másik fiának. Akkor inkább nem kér semmi végtisztességet.
Addig nem, míg nem emel az ember olyan istent maga fölé, aki csak békét, és egyedül csak békét hoz mindenkinek.
Addig meg csak tanulmányozzák a testét, a nagy, hosszú csontjait. És ne temessék őt semmilyen istenhez se beajánlva.
Mert magas, hosszúkás testű asszony az anya. Előre, messzire látó.

Juhász Zsuzsanna prózája korábban a Szöveten: