Juhász Zsuzsanna: Gyászbrigád

                Dehogy írom én ezt meg. Az élettől is elmegy a kedvem, mire a végére érek. Legyen itt más is, aki lát.
Mert az első azt mondja, bírják ők, dolgoznak ők hetven éves korukig. A másik meg azt sugdossa, két asszonytól van otthon öt gyereke. A harmadik meg dicsekszik, hogy tudnak ők főzni, estére is jó bolognai lesz.

Hát nem olyanok ezek, mint egy hidegháborús kórus? Hogy hol ez, hol az ordít bele a világba, hogy de jó itt élni. Hát nem is értek én itt semmit, én nem a munkaadójuk vagyok, hogy így örvendezzenek nekem, csak egy vénasszony vagyok.

                Bár nekik lehet, úri dáma, elkényeztetett kutyával. Ők meg az örök, kisebbrendű vidékiek. De akkor is, hogy lehet, hogy az első nem látja, hogy nem fog az menni, a sokáig dolgozás. Hisz már most sincs öreg közöttük, harmincasok mindahányan. Még a múltkor volt köztük negyvenes, ötvenes is, de úgy látszik, ez a hőség lesodorta őket a házról. Amit építenek, amin nincs egyetlen magyar felirat se. Igaz, ezek a fiatal srácok se a középosztálybeli magyart beszélik. A fene bánná ezt is, csak termeljék ki a nyugdíjamat.

De nem, ez a másik is, ez a kis sovány ötgyerekes is viszi haza a pénzt háromhetente. Azt mondja, teszi le, a gyerekeknek, de úgy látszik, nagyon leteszi. Mert kunyerál sokszor a többiektől, ételt. A kisebbségekben biztos nagyobb az ajándékozási ösztön, jobban ugranak a kérincsélésre.

Ezért nem marad pénze ennek a jól baszó soványkának. Mondom, ő mondta vállvonogatva, hogy jó az ágyban. Mit lehet tenni, gondoltam. Remélem, több gyereket nem akar, meg elfárasztja annyira a munka, mint az ágyi jelenet. Ne ám, hogy egyszer ne jöjjön vissza otthonról. Bár ő már most veréb a galambok között. Hagyják, hagyják dolgozni, enni is adnak neki. De semmire se lehet jó már ezzel a gyengusságával. Csak arra, hogy a többiek erősnek érezzék magukat mellette. És ott van a munkásopera harmadik tagja. Két vaskos combja közt, a hasa előtt vagy két szál vöröslő kolbász van lekarikázva. Tele a poffancsa, de még mindig karikáz, és reménnyel beszél az esti vacsoráról.

Gondolom, a munkásszállón, már ha addig meg nem üti a guta. De komolyan, kéne már valami előírás, hogy mit ehetnek munka közben a munkások. Valami munkát védő szabály. Nehogy munkás nélkül maradjon ez a félig kész épület. ÉN meg nyugdíj nélkül, de tényleg. Hol van ilyenkor a társadalom? Hogy szóljon, elviszi a cica ezt az egészet, már most, ha ez a banda folyton löncshúst, babgulyást, kolbászt, szalonnát és tepertőt eszik. Előbb lesznek ezek rokkantnyugdíjasok, mint én jövőre sima. Hogy megérdemelt pihenőéveimet megkezdhessem. Én beosztottam szépen az erőmet, és nem zabáltam összevissza. Igaz, engem a stressz is fogyasztott, rajtam nem maradt meg semmi zsiradék. De ez, ez a harmadik se előre nem gondolkodik, nem izgul hát, se kutyája. Se macskája, se senkije, akivel osztoznia kellene. Hát gátlások nélkül hizlalhatja magát, dicsőítheti a jó bolognait. Mintha az a jó bolognai az ő gazdája volna. Végül is, az étel a mi jó gazdánk, vagy a mi jó anyánk is, aki evésre bíztatott valaha. Hát eszik ez a szent, pocakos ember szépen. Oly gyorsan teszi tele a gyomrát minden nehezen emészthetővel, hogy ugyan marad-e vér máshova is a testében? Az agyát eheti a fene, nem bánom, de a szíve, az más. Ha azt megállítja nekem nagy mohóságában, nekem végem. Milyen példát mutat így a többieknek?                 Az egész brigád kimúlik nekem, mire lehetne pár nyugodt évem.
De legalább nem kell majd osztoznom megrokkant, fiatal emberekkel

Juhász Zsuzsanna prózája korábban a Szöveten: