PRÓZAIRODALOM

Handó Péter: Vér-vétel

Amikor meglátta a feléje közeledő injekciótűt, mindig folyton annyira kifehéredett, mintha testét valamennyi vér elhagyta volna. Hogy hová távozott ilyenkor belőle? Ezt még az a nővérke sem tudta, aki akár tűpárnával is próbálkozhatott volna, éppen olyan eredményesen sikerül föltöltenie a vizsgálati célra feltöltendő kémcsövet. Szurkálta a karját az istenadta fehér köpenyes olyannyira, hogy a könyökhajlata leginkább szitára kezdett hasonlítani. A vérnek már úgy kellett volna föltörnie, mint rosta likán a talajvíznek, de egy csöpp nem sok, annyi sem buggyant elő. Először csak a nővérkét, aztán az egész segítségre odasereglett szakmát kiverte a verejték, mert minden józan megfontolásnak ellentmondani látszott a beutalton tapasztalható vértelenség. Másfelől a bosszúságukat okozó, habár elhagyta minden színe, egyfolytában összevissza dumált és a rendkívül veszélyesnek ítélt állapotában sehogyan sem akart elájulni, hogy le lehessen fektetni valamelyik betegszállító-kocsira, majd felélesztését követően azt lehessen neki mondani, jöjjön vissza holnap. Nem volt mit tenni, szúrni kellett. Szúrni és szúrni. Először csak a bal karjába, aztán már a jobba is. Később az összesereglett osztály minden egyes tagja be akarta bizonyítani a tapasztaltak által lehetetlennek nyilvánított lehetséges voltát: ő elsőre letudja azt, ami azt megelőzően többedik nekifutásra sem sikerült senkinek. Ám amikor a karok legkülönbözőbb pontján a lyukak nagyobb területet fedtek el, mint az épen hagyott bőr, az ad hoc alkotott konzílium más testrészekre is javaslatot tett, mert egy egyszerű vérvételnél a tudomány nem vérezhet el. Akadt, aki a szív intenzív masszírozását tartotta célravezetőnek, vagy közvetlenül a bordák között a bal pitvarba juttatta volna a tű hegyét. Mások a tű méretének növelését javasolták, vagy egyenesen a péniszt, mint rendkívül vérbő testrészt, döfték volna telibe. Mindenesetre a nagydumás fehér pasast elkezdték vetkőztetni és a cél eredményességének érdekében egyszerre négyen-öten szúrták oldalba, combon, lábszáron, nyakon, hátha valahonnan kicsordul belőle valamennyi vér. De nem. Ráadásul a fickó sikertelen véradásairól szóló horrorisztikus monológja többekben erős émelygést váltott ki. Ugyan a vér látványát már megszokták az egészségügyben eltöltött évek során, a vértelenségét viszont még nem. Volt, aki öklendezve elrohant, mások csak egyszerűen falnak vetették hátukat, s lecsúsztak, akár saras parton a műanyag homokzsák. Tehetetlenség és kimerültség lett úrrá a szobában tartózkodó szakalkalmazottakon. Egyedül a paciens fújta mániákusan a magáét, hogy ő ezt előre megmondta. Sokan szívesen szájba törölték volna miatta, de jártányi erejük is elpárolgott, csak üres tekintettel bámultak a semmibe.
Mikor az utolsó fehérköpenyes is föladta és a nővérkékből, orvosokból épült emberkupac mellé terült, a véradásra érkeztetett fölállt a székből, s csöndesen megindult összeszedni a szanaszét dobált ruházatát. Már az első lépés után visszatért az addig elkóborolt bőrpírja. Mintha csodát látnának, szájtátva bámulták a padlóra kerültek. Akár egy kerti locsoló, a szélrózsa minden irányába vékony sugarakat spriccelve hirtelen belepte a paciens vére a rendelőt.

Handó Péter prózája legutóbb a Szöveten: