PRÓZAIRODALOM

Földi Erzsébet: Emlékösvényen

Anyai nagyanyám egykori emlékkönyve mára csupán megsárgult, kicsit sérült szélű lapok gyűjteménye, de számomra kincset érő hagyomány. A bejegyzések külső szépsége belső értékeket közvetít. Sajátságos, ünnepi formába zárt jókívánságok ezek, amelyeket fekete tustintával, gondosan rajzolt írott betűkből szőttek szavakká, mondatokká, ajándékul az emlékkönyv tulajdonosának.
Az ismeretségi kör tagjai – barátnők és fiatalemberek egyaránt – tisztelték egymást, ami a bejegyzésekből is kitűnik. Előfordult, hogy a kisasszonyok és a gavallérok közötti ismeretségéből vonzalom, szerelem, esetleg házasság született. Anyai nagyszüleim esetében ez történt…
Amikor az emlékek ösvényét járom, mesél a múlt.
Most anyai ágú nagyszüleim történetéről szeretnék mesélni…

Anyai nagyanyám, Kovács Birkás Rozália 1886. december 5-én, Mikulás előestéjén született Szabadkán. A kisgyermekkor évei után szép fiatal lánnyá serdült. Hosszú fekete haja, sötétbarna szeme volt. Az emberek pillantása szívesen megpihent arcvonásain.
Ikotitsné varrodájában felsőruha varrónőnek tanult, majd itt dolgozott tovább. A tulajdonosnő figyelmeztette a varróleányokat, hogy a Vass gyerekekkel ne udvaroltassanak maguknak, mert édesanyjuk – valószínűleg a rangbéli különbség okán – nem szereti a varrodás leányokat. Sorsszerű volt, hogy az egyik Vass fiú, Kálmán nagyanyámra vetette a szemét. Festőművész volt, enyhén sántított. Ha nagyanyám észrevette, hogy a varroda előtt a lovag várja, elszökött előle. A fiú egyik barátjában bízott, hogy segít neki a lányt megszelídíteni.
– Kérlek, gyere, nem bírok vele, mindig megszökik előlem.
Másik megjegyzése még lényegretörőbbnek tűnik:
– Egyszer néztem a szemébe és rögtön megigézett…
Egy alkalommal virágot vett nagyanyám részére, de az úton összetalálkozott saját édesanyjával. Kimagyarázkodnia kellett, hogy a virágot nővéreinek szánta. A kegyes hazugság bizonyára sok szemrehányástól mentette meg szegény fejét.
Rozika számára azért akadt virágajándék máskor, mástól is. Sokszor kapott éjjelizenét is, amit az ablakba állított égő gyertyával illett elfogadni.
Elismerten, városszerte elismerten szép nagyanyám „kapós” volt, a szó legnemesebb értelmében. Számtalan bál, házimulatság részvevője lehetett, jelenléte mindenkor jó társaságot, jó mulatást biztosított. A bálban leginkább őt kérdezték: milyen táncot szeretne, vagyis rendelhetett.
Regina dédanyám minden erejével támogatta lányait, mert ezek a szórakozások illendők, a családhoz méltók voltak, senkire nem vetettek rossz fényt. Igyekezett a lányokat szépen járatni, ruhát, cipőt, kellékeket biztosítani. Körülményei nem engedték, hogy ruhatáruk legyen báli ruhákból, ám ha kinek-kinek egyetlen ilyen jellegű ruha állt is rendelkezésére, az mindig kimosva, frissen kivasalva öltöztette a bálozót.
Nagyanyám legendás rózsaszín, tarlatán ruhája csodálatosan illett fekete hajához, barna szeméhez. A korabeli fénykép nem színes, mégis kiemeli az alak kecseségét, az arc báját.
A bálban rendezők működtek, akik feladatkört láttak el: fogadták, majd körbevezették az érkező lányokat, mintegy bemutatva őket a publikumnak. Ezután a gardedam elé kísérték a bálozót, itt várták a mulatság kezdetét. A rendezők a lányok táncrendjébe beírták az egy-egy táncot „lefoglaló” táncpartner nevét, egyébként pedig levezényelték a bál egész menetét.
Szokás volt, hogy a fiatalemberek üdvözlőlapot küldtek a kisasszonyoknak. A gavallérok küldeményeit postáskisasszonyok kézbesítették. Előfordult, hogy nagyanyám egyetlen mulatságon ötszáz levelezőlapot kapott. ( Kettőt közülük őrzök a Hit-Remény-Szeretet sorozatból.)
Olykor akadt izgalmas élmény is a bálon. Nagyanyám egyik táncosa nem táncolt szépen, hanem össze-vissza ugrándozott. Nagyanyám figyelmeztette:
– Ne ugráljon nekem, mint egy bakkecske. Vagy táncol rendesen, vagy vezessen a helyemre.
A fiú úgy megsértődött, hogy nagyanyámat le akarta ültetni. Ez volt a legnagyobb sértés és szégyen: a bálterem közepére széket gördítettek, odaültették a lányt és újságot adtak a kezébe.
A többi fiú persze rögtön körülvette nagyanyámat:
– Ne féljen, Rozika, mi majd vigyázunk!
Így is lett. A szégyenpad meghiúsult.
Másik alkalommal amikor a lányok bálba készültek, nagyanyám társnői őt kirekesztették és titokzatosan csak egymással pusmogtak. Rozika nemigen törődött velük, hiszen saját adottságain és a rózsaszín báliruhán kívül mással nem rendelkezett. A ruhát kimosták, kivasalták, rengeteg hosszú, fekete hajából gyönyörű frizurát készítettek és készen álltak a mulatságra.
A bálba érve a rendezők körülvezették.
– Hallja kisasszony, hogy mit mondanak?
– Nem – válaszolta, bár mindent hallott. Az illem így kívánta.
– Azt mondják: “Ez a legszebb lány a bálban!”
Odaértek a gardírmamához, nagyanyám eléje állt, a zene megszólalt és kezdődött a tánc.
Léderer földbirtokos fia, katonatiszt, zsidó fiatalember a bálterem közepére lépve a sarkán körbefordult, aztán egyenesen nagyanyámhoz indult és felkérte az első csárdásra.
Aznap nagyanyám egész este úgy mulatott, ahogy még soha. (A fáma szerint a zsidó fiatalember szerencsét jelent.)
A társnők egyébként élő virágokkal díszítették magukat, meg egymást. Ruhájuk kiegészítői virágok és csokrocskák voltak. Ez volt a nagy titok, amibe nagyanyámat nem avatták be, amiről a bál előtt különvonulva suttogtak. Azt remélték, hogy az élő-virág ékességek számukra hozzák meg a kitüntető “bálkirálynő” címet. Nos, az élő virágok elhervadtak, kókadozva fonnyadoztak rajtuk. Éjfélkor társnői odamentek nagyanyámhoz és megkérték:
– Rozika, szedd le rólunk a virágokat.
Rozika megtette. Rajta talán nem múlott semmi. Mint sokszor előtte vagy utána, ezen a bálon is ő volt a bálkirálynő.
Sok-sok gavallér (például a Csajkás gyerek – Csajkás János) mellett ott volt valaki, aki majdan Rozika életének főszereplője lett.
Farkas József, jövendő nagyapám már udvarlójának számított. Éppen ezért, amikor a Farkas-házban tartották a házimulatságot, nagyanyám nem akart oda elmenni. Kapacitálni Kellett, mire ráállt a dologra, hiszen nála nélkül nem lett volna igazi az esemény.
Farkas Józsi udvarlásának idejéből gyönyörű epizód, hogy nagyanyám születésnapján (december 5.), télvíz idején ötven szál vörös rózsából készült csokrot dobtak be a kapu tetején az udvarukba. Amikor nagyanyám a varrodába indult, ott találta a szerelem-csokrot a csillogó hótakarón…
Szépséges régi mesevilág…

Anyai nagyapám, Farkas József 1887. február 7-én született Szabadkán.
Kinőve a gyermekkorból kedves, jómodorú fiatalembert üdvözölhetünk benne. Kereskedőnek tanult és nem lett pályatévesztett, mert minden vevőt levett a lábáról. Ha valaki a kuncsaftok közül vásárlás nélkül akarta elhagyni az üzletet – ugyanis másik segéd volt a kiszolgáló és rábeszélő képessége kevésbé volt hatásos és megnyerő – rögtön nagyapámat hívták. Ő készségesen mutatta a szebbnél szebb kelméket s a nagy választékból a vevő természetesen megtalálta azt, amire éppen vágyott és – vásárolt. Az üzlet tulajdonosa, Löwi úr szerint a város négy legjobb kereskedője közé tartozott. (Az üzlet egyébként a mai Borovo utca sarkán volt, a város felőli jobb oldalon.)
Elkerülhetetlen volt, hogy nagyanyám, az elismert szépség, és nagyapám, a megnyerő, kedves fiatalember ne vegyék egymást észre, aztán a szerelem már magától szövődött tovább.
A csillogó bálak, a derűs házimulatságok mesebeli hangulata sodorta kettőjüket, s a magával ragadó varázslatos estéken csárdás, valcer, keringő, francianégyes, palotás hullámain közös kikötőbe érkeztek.
Házasságkötésük 1910. október 30-án történt a Szent Teréz templomban. Szépek voltak, fiatalok, boldogok, tele érzelemmel és reménységgel.
Nagyanyám szép stafírungot és szobabútort vitt a házasságba. Regina a család nívóját a lehetőségeken túl is képes volt fenntartani. (A bútor gyermekkorunkban is megvolt még, intarziás virágok, levelek díszítették a szekrényajtókat, ágyvégeket.)
A Farkas család sem volt túl tehetős, ők is igyekeztek kevésből megtartani a magukhoz méltó színvonalat. Szőlőskertjük jelentett némi többletet.
Nagyapám természetesen nem maradhatott le a menyasszony szép kelengyéje mögött. Az esküvő előtt két új öltözet ruhát csináltatott, cipőt, fehérneműt, egyéb stafírungot vásárolt, pótolta mindazt, amit eddig nem tett. A házasságkötés előtt nem volt megtakarított pénze, az esküvő, a lakodalom pedig kiadásokkal járt. Lehetséges, hogy valamelyest adósággal lépett a házasságba, s a pénzhiány hamarosan megmutatkozott.
Fizetése hatvan korona volt (a közmegbecsülésnek örvendő tanítóké ötven!), ám első fizetésként két koronát hozott haza. Nagyanyám megdöbbent: – Ez a fizetésed?
Nagyapám viszont szégyenében és dacos dühében a varrógéphez vágta a két koronát.
Talán ez volt a legelső pillanat, ami döntően befolyásolta a házasság későbbi menetét.
Igen, nagyanyám lehetett volna diplomatikusabb, ne sértette volna meg nagyapám férfiúi büszkeségét.
És talán nagyapám is lehetett volna őszinte, elmondhatta volna, mire kellett neki fizetése többi része, még ha számlákat, adósságokat kellett is kiegyenlítenie.
Nem beszélték meg. A nézeteltérés hajszálerecskéje megjelent és idővel csak mélyült, mígnem szakadékká vált.
Első közös otthonuk a Prágai-híd utca elején, a páratlan (bal) oldalon, Bagó Luca házában volt, szoba-konyha. Innen költöztek át a legendás Piri-házba, ahol édesanyám gyermekkori élményei nagyrészt lejátszódtak. Ez udvari, szoba-konyhás lakás volt. Végül a Czigler (majdan Szulovszki) ház lakói lettek. Itt előbb a hátsó, udvari szoba-konyha-kamrás lakásban, később a ház jobb oldali traktusában két szoba-konyha-spejzból álló lakásban éltek. (Magam és húgom ebben a lakásban születtünk.)
Nagyszüleim hűségesek maradtak gyermekkoruk színhelyeihez, itt volt nagyapám Prágai-híd utcája, közel nagyanyám Erdő utcája, a komponensek összeadódtak, összeölelte őket a Magyar utca.
Nagyanyám dolgozott, varrt. Úgy tartotta: férje fizetése – így megnyirbálva – nem elég a család eltartásához. A tény, hogy nagyapám iszik, már nem volt titok. Valószínű, hogy két fivérével már legénykorukban iszogattak, hiszen a Farkas családnak szölleje volt, s így bor és pálinka is volt a háznál.
A házasságban folytatódó italozás napirenden kiváltotta nagyanyám szemrehányásait, hiszen gyerekek születtek, többen voltak, napról-napra több kellett, de ami volt, mindig kevésnek bizonyult.
A sablontól eltérő, felvillanó színes képek ritkák és kívülállóktól erednek.
A tréfás eset a Pest (Belgrád) kávéházban történt.
Tombác (Tumbász?) rőfös üzletében fogadást kötöttek a gazda és segédei. A tét huszonöt üveg pezsgő volt. A fogadás tárgya? A gazda a falióra alatt állva egy órán át tiktakol. Indult az esemény, múltak a percek, túl voltak talán a fél órán is. A gazda kitartóan állt az óra alatt és fáradhatatlanul tiktakolt. Félő volt, hogy megnyeri a fogadást és a tétet. Az egyik segéd odaszólt a másiknak:
– Szaladj, hívd ide a Tombácnét!
Az ember elfutott és hamarosan visszatért az asszonnyal. A nej belépett, meglátta a férjét, aki mozdulatlan arccal tiktakolt a falióra alatt, szemét az óralapra függesztve, egy széken állva.
– Jössz le onnan! – próbálta jobb belátásra bírni élete párját.
Az nem mozdult, csak tiktakolt rendületlenül.
– Emberek, szóljanak a mentőknek, jőjenek rögtön, az uram megbolondult!
Tombác gazda erre megmoccant, lelépett a székről és így szólt kedves nejéhez:
– Az anyád mindenségit! Huszonöt üveg pezsgő ára bánja a fogadásomat!
Nem tudom, nagyapám szemtanúja volt-e az esetnek, mert egyébként vállalkozó szellemű, rátermett, ügyes ember hírében állt, de ezt jobbára csupán a szomszédasszonyok dicséretei nyugtázták.
Egyikük halat sütött s belépő nagyapámat sírva kérte: fordítsa meg a halat a lábasban. Ha ő maga próbálja, mindig szétesik s az urától lesz nemulass. Nagyapám sikeresen megmentette a helyzetet, a hal egyben maradt. Egy másik szomszédasszony nem tudta a szármákat begöngyölni, pedig már minden oldalról próbálkozott. Nagyapám itt is sikerrel járt: alulról és bal oldalról behajtotta a hasáblevelet, föltekerte, majd jobb oldalról beszuszakolta a maradék levélvégeket. Nagyanyám mindkét asszonytól ugyanazt a dicshimnuszt hallgathatta: – Hát az a maga ura! Hogy az milyen ügyes! Egy perc alatt megfordította a halat! Egy perc alatt becsavarta a szármát! Persze, nagyanyám más oldalról is ismerte a férjét, nem lehetett feltétlenül boldog.
Közeledett a karácsony. Nagyapám rábízta a karácsonyfa-vásárlást. Nagyanyám varrt, „postamunkázott”, nem volt rá ideje. Húgát küldte el, aki két pici fát vett, ott álltak egymás mellett a varrógépen.
Nagyapám megérkezett, két kiló szaloncukrot és narancsot hozott a fára.
– Vettél karácsonyfát? Hol van? – kérdezte.
– Ott vannak a gépen.
Nagyapám leroskadt az ágy szélére, nézte a fákat, nézte nagyanyámat.
– No, most bíztam rád először és utoljára!
A zacskó szaloncukrot rászórta a fákra, alájuk gurította a narancsokat.
Próbálkozott, de valahogy semmi nem sikerült…
Regina dédanyám öreg napjaiban nyáron tarhonyát gyúrt, az ünnepekre süteményt készített másoknak, abból élt. Persze, lányának és családjának is sütött karácsonyi-húsvéti süteményeket és huszonöt kiló lisztből készített tarhonyát. Ha kenyér nem jutott az asztalra, a szegény ember evett helyette pirított tarhonyát. A csodálatos karácsonyi sütemények sorában gurábli, diós stangli, házi nyújtású mákos- és diós rétes szerepelt. Nagyanyám nagy tányérra rakta és a belső, „tiszta” szobában a szekrény tetején tárolta a finomságokat. Nagyapám édesanyámat, legkisebb lányát – egy ujját kezecskéjébe adva – bevezette a szobába. A pici lány egy ujjacskájával mutatta, melyik kalácsot kéri s kapott belőle egy szemet. Hogy édesanyámat különösen szerette, azt a gyermek ilyen apróságokból is érezte.
A másik epizód a nyári dinnyeszezon idejéhez kötődik, amikor együtt mentek dinnyét vásárolni. Otthon együtt dobták be a kútba, hogy lehűljön és izgatottan várták, hogy felbukkanjon. Figyelték szép forgását, oda-vissza. Jó mulatság, közös szórakozás volt. Amikor a dinnye lehűlt, vödörrel kihúzták a kútból. Nagyapa keresztbe felvágta, karikákat osztva szét a családtagok között. A két kupakot, alsót és felsőt – amiből nagyszerűen lehetett eszegetni és lét kaparászni – mindig édesanyám és Jóska bátyja (majdan keresztapám) kapták.
Persze, ezek az apró próbálkozások nem ellensúlyozták káros szenvedélyét. Az ismerősök nagyanyámat ellátták tanácsokkal: vegyen otthonra pálinkát, akkor majd nem jár az ura más házakba inni. Vagy: legyen hozzá kedves, akkor majd nem iszik. A vett pálinka mellett nagyapám továbbra is rendszeresen bejárt a házakba, ahol italt mértek. Amikor neje kedveskedni próbált, leintette: – Mi bajod? Nem szoktál te ilyen lenni. Nagyanyám elszégyellte magát és soha többé nem próbálkozott.
(Érdekes módon, ha darab bor maradt az üvegben, nagyapám soha nem itta meg, kiöntötte. Talán nagyanyám bosszújától félt…)
Az ivás létszükséglete volt, az italért zálogházba tett karikagyűrűt, télikabátot, mozsarat. Ezeket az értékeket mind nagyanyám váltotta ki, ő fizetett értük.
Egy alkalommal a gazda behívatta Farkas dédanyámat a boltba, mert tudomására jutott, hogy sok rőfösárú nem nagyanyámhoz került, aki – nagyapám elmondása szerint – majd stafírungot varr belőle a gyerekei számára, hanem a zálogházba vándorolt.
A főnök az inast hívatta, megkérdezte, hova vitte a vég vásznakat. – A zálogházba – jött a válasz.
A gazda elküldött a holmikért. Az inas által visszahozott áruval tele volt az üzlet hosszú pultja.
– Minek szült ilyen gyereket a világra? – szaladt ki a gazda száján az elhamarkodott ítélet, amely őszinte felháborodásból fakadt.
– Nem ilyennek akartam – válaszolt a megsebzett édesanya, hiszen neki a tékozló fiú is édes gyermeke volt.
Löwi úr, aki szerette kitűnő tehetségű nagyapámat, finoman próbált rá hatni:
– Józsi! Azt mondják: iszol…
– Á, Löwi úr, csak irigykednek rám…
Hiszen szégyellte ő félresiklott életét, tisztában volt azzal, hogy saját maga az okozója a család nehéz helyzetének, még talán azzal is, hogy a vesztébe rohan, de nem tudott erőt venni magán, s olykor dacból még rosszabbnak akart látszani, mint amilyen valójában volt.
Egy alkalommal, amikor egyetlen fiuk, Jóska – húsvéti locsolkodás után – ittasan ment haza, apja megjegyezte: – Most már nyugodtan halok meg, van utánpótlás. A jó megfigyelő a megjegyzésben talán több fájdalmat, kevesebb kárörömöt érzett volna. Nagyanyám, persze, felindulásában nem elemezgetett, hanem felpofozta egyetlen fiát.
Lehetséges, hogy nagyapám ugyanilyen dacos érzelmi háttérrel később azt kérte: ültessenek a sírjára szőlőtőkét. Ez a kívánsága nem teljesült…
Egyelőre még mindezt a jövő ködfátyla takarta…
Nagyanyám legalább olyan erős volt, mint Regina dédanyám. A szülői házban leckét kapott arról, hogyan kell a feleségnek helytállnia, ha a férj csődöt mondott. A varráson kívül minden munkát megragadott, csakhogy gyermekei számára biztosítsa a betevő falatot. Pedig a varrással is rengeteget keresett. Varrt otthon, és varrt házaknál. Abban az időben divat volt az alsószoknya. Az inas egész vég selymet hozott a boltból, amiből nagyanyám alsószoknyákat varrt a tulajdonos családja nőtagjainak. Amikor bevitte a munkát és az úr kifizette a számlát, egészen oda volt. Mondta is nagyapámnak: – A feleséged keze aranyat ér! Megbecsülheted, hogy dolgos és ennyit keres!
Nagyanyám vállalt más jellegű munkát is. Egy kis plusz pénzért beállt a Népkör ruhatárába. Nagyapa viszont féltékeny volt rá, nehezményezte, hogy ott esetleg alkalma van férfiakkal megismerkednie. Nohiszen! Nagyanyámnak az egy férfi is túl sok volt.
A napi betevő előteremtése elég gondot jelentett, de ügyeskedett és előfordult, hogy fillérekből is jó reggelit, ebédet vagy vacsorát adott asztalra. A kenyeret otthon kovászolta, dagasztotta és a közeli péknél süttette meg. Ilyenkor péklepény is készült, a nagykendő alatt vitte haza, hogy meleg maradjon és zsírozva, sózva osztotta el a gyerekeknek. Otthon lángost sütött, reggelire teával, tejeskávéval fölséges étek volt. Hétköznapokon egyszerű ételek járták: leves, egytál étel, tészta, esetleg „kőttkalács”. Az ételek a hét napjaihoz illeszkedtek: hétfőn gombócleves, szerda-pénteken tészta, kedd-csütörtökön főzelék, néha feltéttel vagy egytál étel, szombaton krumplistarhonya. Hús leginkább csak vasárnap került az asztalra, de akkor igazi húsleves házilag gyúrt metélttel, a főtt húshoz szósz, majd paprikás, rántott- vagy sült hús következett, salátával, kötelezően keltkalács vagy kuglóf, télen fánk, esetleg hájas, csőrege. A szomszédban Rado hentes mindig szólt, ha borjút vágott. Nagyanyám borjúbriszlit rendelt, amit a hentes kicsontozott és a csontokkal, darab májjal becsomagolva, az utcai szoba ablakába helyezte. Ilyenkor a csontból „becsinált” (ragu) leves készült, tavaszi új fokhagymával, esetleg zöldborsóval vagy gombával. (Egyébként a csirkeaprólék leves is így készült.) A főétel a töltött borjúszegy volt, (a töltelékbe elkapart máj és sok aprított petrezselyem került), vele sült fokhagymás krumplival, zöldsalátával.
A sovány ebédeket (leves) olykor friss vacsorával pótolta. A virsli annak idején borjúhúsból készült és borjúbélbe töltötték. Pattant a héja, öröm volt beleharapni. Kasziba hentesnél friss disznómájat vásárolt, sok-sok hagymával dinsztelte, ez volt a „résztelt” máj, szaftja kenyérrel volt laktató. Nyáron minden este egy kosár szőlő és lágy kenyér is kiadta a család vacsoráját, de ettek almát, diót is kenyérrel. Télen sütőtök járta, este vitték el a pékhez sülni, reggelre kész volt a mézédes, gesztenyés finomság. Vacsoraként szolgált a maradék főzelék is, mint bab- vagy krumplifőzelékes kenyér.
Minden évben üstben főzték a szilvalekvárt, (sárgabarackot csak elvétve, akkor is keveset), és cserépfazekakban tárolták. A szilva nem kívánt sok cukrot, a lekvár mégis ízletes csemege volt és több ételbe felhasználták: gombóc, barátfüle, palacsinta, kelt kalács, bukta, lekváros kenyér. Persze, volt rá eset, hogy még a kenyéradagok is csökkentek. Nagyapám – aki semmit vagy alig keresett – szintén az asztalhoz sorakozott és mondta is: – Jövök, nehogy lemaradjak.
Amikor már kikopott a rőfösüzletből, nyáron például aratásnál segített. A búzát, amit megkeresett, a gazda a malomban megőröltette és a lisztet zsákban egyenesen nagyanyámnak küldte haza, nem merte nagyapámra bízni a keresményét. Később kertészetben dolgozott, a Sétaerdőben, meg a villamossínek mellett ültette a virágokat a Rudics és a Posta megállók között.
Nagyapám viszonya a gyerekeihez kettős volt: szerette őket, néha szavakkal mégis megbántotta. Azt hiszem, ez is abból fakadt, hogy önmagával sem tudott kibékülni. Akarta a jót, de nem volt hozzá ereje.
Pergett a mókuskerék…

Anyai nagyszüleim házasságából öt gyermek született, négy lány és egy fiú: Ilus, Irén, Erzsike, Jóska és
Rozika.
Ilus, mint a legidősebb segített a kisebb gyermekek gondozásában, ellátásában, később pedig a család eltartásában, mint varrónő.
Nagyapa az I. világháborúban átélt borzalmak után többé nem gyónt, nem áldozott. Ötvenhat évesen, halálos betegen feküdt, amikor legidősebb lánya papot hozott hozzá. Elfogadta a lelki segítséget és megtérve, megbékélten indult vissza nem térő útjára.

Irén szőke, kékszemű, szelíd szépség volt, kislány korában Iluskát játszotta a János vitézben. Könnyen sírt, édesapja ezért olykor gúnyolódott vele. Ám a lány felnőtt és bejelentette: zárdába vonul, irgalmas nővér lesz. Az apa elkeseredésében azzal fenyegetőzött: felgyújtja a zárdát. A lány mégis elment.
Az első, lánya nélkül felvirradt húsvét vasárnap reggelén nagyapám felállt a reggelizőasztaltól.
– Imádkozzunk! – mondta. – Ahogyan Irén kérte…
Felálltak és közösen elmondták a Mi Atyánk-ot.
Irén már missziós nővérként tevékenykedett Dél Amerikában. Édesapja haláláról nem volt tudomása, a hírt még nem kapta meg, mert a háború miatt a posta rendszertelenül működött. Mégis, azon az éjszakán, 1943. december 22-e éjjelén a zárdafolyosó végén megjelent neki édesapja alakja, talpig fehérben, fénnyel övezve…

Erzsike röviddel születése után meghalt. Nagyanyám őrizte apró ruhácskáit és ha kezébe került egy kis fékető vagy rékli, siratta szeretett és korán elveszített gyermekét…

Jóska és édesapja viszonya a szokásos apa-fiú viszony volt, csak talán élesebb és érdesebb, mert az ital megcsorbította egymásról alkotott véleményüket. A felnövekvő fiú az apa szemében az ifjúság, a jövő, az erő, a siker képét jelentette, amit ő már régen maga mögött hagyott, sőt, elveszített, a fiú pedig nehezen viselte az apa összeroppanásának tényét.

Rozika volt a legfiatalabb a gyerekek között, édesapja talán ezért vonzódott hozzá erősebb apai lelkülettel. Kölcsönösen szerették egymást. Ennek ellenére olykor konfliktusba keveredtek. Nagyapám akkor már nem dogozott nívós munkahelyeken, adott esetben lovakat gondozott és a helyszínen, az istálóhoz közel kapott volna lakást. Szóba került a Piri házból való elköltözés. Rozika lánya protestált:
– Oda akar menni? Ott tele leszünk bolhával!
Nagyapám rácsodálkozott:
– Hát hova akarnál menni? A Nityin palotába?
– Oda! A Nityin palotába! – vágta rá Rozika, leendő édesanyám.

Kisrozika – ahogyan becézték – nem volt igazán várt gyermek. Nagyanyám már nem számított több gyermekáldásra. Orvosnál járt, és este gondolatokba mélyedve ment hazafelé. Arra lett figyelmes, hogy a szél kis papírcsomót görget előtte. Felvette. Papírpénz volt, épp akkora összeg, amennyibe a beavatkozás került volna. Döntött. Elfogadja a gyermeket. A kislány, akit világra hozott lett majdan az édesanyám…

Egy miniatür utóirat: Anyai nagyanyámmal végig együtt laktunk, előbb a Szulovszki házban, majd a Borovo utcai lakásban. Édesanyából nagymama lett, majd fiaink – az enyém és húgomé – születése után dédinek nevezhettük. Kilecvenötödik éves volt, amikor átköltözött a már távozott szerettei közé…

Köszönöm, hogy voltatok nekem, hogy hozzátok tartoztam, s hogy az Emlékösvényen bármikor itt vagytok velem…

Földi Erzsébet legutóbb a Szöveten:

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .